Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

JUBILEUM - Farádi László: A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve

minden állampolgára a szocialista rendszerben joggal megkívánt magas szintű ellátáshoz jut.) Az általános (pedagógiai, ideológiai, diákszociális) felügyelet mindmáig a művelődésügyi (ma: oktatási) miniszter kezében maradt. Ugyanebben az időszakban az orvostudományi egyetemeken számos új tanszék létesült, elsősorban az ún. klinikai kisszakmákból. Mindezek részt követeltek maguknak az orvosképzési óraszámból, önálló szigorlatoztatásra tartottak igényt és miközben a képzés korszerűsítését a maguk idején valóban szolgálták, jelentősen növelték a hallgatók terheltségét (orthopedia, fül-orr-gége, urológia, röntgen, fertőző betegségek stb.). Az általános orvosképzésnek ezzel a szétparcellázásával szemben némi szintézisre (mai szakkifejezéssel integrációra) csupán a 6. év nyújtott alkalmat, minthogy ez az idő 1954-től valóban a négy klinikai alapszakmára (belgyógyászat, gyermekgyógyászat, sebészet, nőgyógyászat-szülészet) volt fordítható. A hatvanas évek elejétől kezdve mindmáig az orvosképzésben világszerte reformmozgalom észlelhető. Ennek a reformmozgalomnak a célja alapvetően abban határozható meg, hogy az általános orvosképzésben a gyakorlatot kívánta növelni az elméleti képzés rovására, nagyobb súlyt kívánt fektetni az önálló, lényegre törő orvosi gondolkodás fejlesztésére, vagyis fel akarta tartóztatni azt a folyamatot, hogy tovább növekedjék a kisszakmákra, netán szervekre, szervrendszerekre, betegségcsoportokra vonatkozó, túlnyomórészt lexikális ismeretanyag. Hangsúlyozta, hogy a gyakorlati oktatás csak kis csoportokban lehet eredményes, hogy tekintettel kell lenni az ember és természeti, valamint társadalmi környezete kölcsönhatására, a megelőző szemlélet fokozott érvényesítésére és az ún. szociális medicinának több helyet kell kapnia az orvosképzésben. E célkitűzések érdekében fokozni kívánta a korszerű oktatástechnikai eljárások (audiovizuális eszközök stb.) elterjesztését. A hatvanas évek elejére lényegében két tábor alakult ki az orvosképzés fejlesztése vonatkozásában. Az egyik, amely nem lelkesedett radikális reformokért és ragaszkodott a régi, természettudományos tárgyakkal elméletileg jól megalapozott ún. akadémikus képzéshez (Ausztria, NSZK, Olaszország, Svájc, Belgium) ; a másik tábor, amely gyors lépéseket követelt az oktatás gyakorlatiassága, a professzori előadások óraszámának csökkentése, a kiscsoportos gyakorlati oktatás előtérbe helyezése, az ún. kisklinikai tárgyak kiiktatása és a nagyklinikai tárgyakba történő beolvasztása mellett, vagyis ún. integrációs törekvéseknek adott helyet, amelyek már régóta jellemzői például a francia orvosképzésnek. 1900-ban Franciaországban, a szaktárgyak közötti határokat elmosva, a teljes integráció reformtantervét vezették be, ugyancsak radikális integrációs reformok születtek a Skandináv-országokban, elsősorban Svédországban, ezek hatása erősen érződik a hatvanas évek jugoszláviai és lengyelországi reformtörekvéseiben is. A Szovjetunióban és a szocialista országok nagyobb részében a képzés korai profilirozása került szóba, így az általános orvosképzéstől a gyermekorvosi, a higiénikus-orvosi, a fogorvosi képzés különvált, e célra önálló fakultások alakultak. Nálunk is megindult az önálló fogorvosképzés. A szocialista országok