Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

JUBILEUM - Farádi László: A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve

legtöbbje élenjár a szociális medicina körébe esó' tárgyak oktatásában és ennek megfelelően Önálló tanszékeket hozott létre: egészségügyi szervezéstanból és (a mikrobiológiától elválasztott) közegészségtanból. A hatvanas évek elején a szocialista országok legtöbbjében, így hazánkban is, tantervmódosítások születtek a képzés gyakorlatiasságának fokozása és „életközelsége" érdekében azáltal, hogy a gyakorlatok egy része nemcsak a betegágynál, de járóbeteg-rendeléseken is folyik, az előadások óraszámát csökkentik. A Szovjetunióban kísérlet folyik ún. korai szakosítással a 6 éves kötelező stúdium után a 7. évben. Nálunk 1953-ban jelent meg, 1945 után először, egy újabb reformtanterv, amely az államvizsga jelentőségét növelte a 6, év végén, a kistárgyak óraszámát redukálta, év végi beszámolókat vezetett be, az ötvenes években kialakított elvekhez képest azonban gyökeres változást nem jelentett. Hazánk abból a szempontból is sajátos helyzetben volt, hogy nálunk számottevő kapacitású „főfoglalkozású" orvostudományi kutatóintézetek nem alakultak ki, így az egyébként igen élénk és eredményes kutatást az egyetemi tanszékeken végezték. Nálunk — mondhatni — maguk az egyetemek tekinthetők komplex kutatóintézeteknek. Ez a helyzet a speciális tanszékek növelésének kedvezett. Ilyen módon hazánkban az orvosképzés területén sajátos ellentmondás jelentkezett: hogyan lehet tanszéki kutatások révén lépést tartani az egyre gyorsuló ütemben fejlődő és specializálódó nemzetközi orvostudománnyal és ugyanakkor nem növelni az orvosképzésben a szétaprózottságot, a vizsgarendszerben a szigorlatok számát, a képzést közelíteni az élethez, érvényt szerezni a megelőző szemléletnek, nagyobb súlyt adni a szociális medicinának, csökkenteni az elméleti előadások súlyát a gyakorlatokhoz képest stb.? Mindehhez járult még, hogy a lakosságnak valóban egyre több szakorvosra van szüksége, napjainkban hozzávetőleg a végzősök 70%-a szakorvosi munkakörben foglalkoztatható, hogy az orvosi munkában is korszerű munkaszervezési, munkamegosztási elveket kell bevezetni, azaz növelni kell a paramedikális személyzet létszámát, képzettségének színvonalát és szakosodását. Mindezek csak a legfontosabb feladatok, amelyek 1903 óta egyre sürgetőbben követelték a megoldást azon szervek és tanintézetek részéről, amelyek a hazai általános orvos-, fogorvos- és gyógyszerészképzés, az orvostovábbképzés, a szakorvosképzés és továbbképzés, a paramedikális személyzet képzésének és továbbképzésének irányításáért és végrehajtásáért felelősek. Az ellenforradalom okozta eszmei zűrzavart viszonylag gyorsan leküzdve nyugodtan elmondhatjuk, hogy 1900-tól napjainkig ezen a sokirányú képzési területen igen érdemes munka folyt. Ebben a munkában segítséget jelentett a különböző külföldi reformkísérletek megismerése, azok a tanulmányutak és ankétok, amelyeket elsősorban az Egészségügyi Világszervezet rendezett, majd az a segítség, amelyet az oktatás széles körű társadalmi tanulmányozása és az MSZMP Központi Bizottságának erre épült 1972. évi oktatáspolitikai határozata jelentett (amely egyébként a hazai orvosképzés és továbbképzés helyzetét jónak ítélte, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nincs szükség további javításra), ehhez járultak az Egészségügyi Minisztérium által szervezett folyamatos programviták, tankönyvviták, az orvostudományi egyetemek, a Művelődési Miniszté-