Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 73-74. (Budapest, 1975)
ELŐADÁSOK — KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Duka Zólyomi Norbert: Az orvosdoktori értekezések jelentősége Albrecht Haller Disputationes c. gyűjteménye alapján
disszertációk legnagyobb része is (Huszty, Fuker, Engel és még néhány kivétellel), írásukon meglátszik a jó könyvek olvasására támaszkodó irodalmi megalapozottság — folytatja Haller („lectione bonorum librorum non mediocriter instructi"). Ezen — mondhatnók külső" tulajdonságok mellett — Haller hiányolja a belső „szellemet" („ingenium"), mely szerinte Sydenhamet, Hippokratészi jellemzi. Az értékes disszertációktól Haller többet vár: „A betegség képét kívánom, mely a betegágynál keletkezzék és hű tollal úgy van megrajzolva, hogy aki a képet látja, ne tudja meg nem ismerni a betegséget." („Picturam morbi volo, ad lectulos aegrotantium natam, fido penicillo ita adumbratam, ut qui picturam viderit, morbum non agnoscere non possit.") Továbbá: „Gyógyításokról akarok [olvasni], melyek egyesítsék mind a két feltételt, ugyanis se szokványosak ne legyenek, viszont ne is támaszkodjanak azonnal néhány példára, ellenben erősítse meg őket hosszú tapasztalat [használat]." („Curationes volo, quae utramque dotem conjugant, nempe neque vulgares sint, neque tarnen ex paucis exemplis subito natae, sed longo rerum usu confirmatae.") Sajnos — folytatja Haller — kevés ilyenfajta disszertációt lehet összegyűjteni. Mivel ezek a kritériumok joggal túl szigorúaknak tekinthetők — sőt egyesek szinte elérhetetlenek, pl. egyetemi hallgatóknál „a hosszú tapasztalat" megkívánása — Haller még egy csoportot sorol az értékes disszertációk közé — bár kevésbé értékeseknek tartja az előbbieknél, viszont kiemeli hasznos voltukat: ha a szerző autopsziákra támaszkodik, boncolási leletekre rejtett bajoknál vagy pedig „nem közönséges esetekről" napló alapján számol be. Haller véleménye az „értékes", „hasznos" disszertációkról néhány alapkövetelményre vezethető vissza. A scholasztikus szemlélet ebben az időben már megdőlt, a közvetlen megfigyelés követelménye és annak klinikai formája, a betegágynál való vizsgálat általánossá vált. A spekulatív gondolkodást a tapasztalatra épített következtetés váltja fel, ezért ellensége Haller a „kevés esetből hirtelen levezetett" véleményalkotásnak, az általánosításnak. A közvetlen megfigyelés további velejárója a kórkép pontos, egzakt leírása, melyre Haller különös súlyt helyez. Ezen az alapon válogatta ki Haller a disszertációkat. Ha rajtuk végigtekintünk — teljes felsorolásuk természetesen meghaladja az adott keretet — érdekes jelenséget tapasztalunk. Nagyrészük szerzője olyan személyiség, aki az orvostudomány fejlődésébe európai szinten írta be nevét. Mindjárt az első kötetben, mely 1660—1756 között keletkezett 40 értekezést tartalmaz, háromszor fordul elő Stahl György Ernst (1660—1734), hallei tanár, a 18. század egyik legkiválóbb orvosának neve, egyszer hallei 1724-es diszputációjával kapcsolatban, mikor már régóta egyetemi tanár volt, egyszer-egyszer Kari Linné (1.707—1778), a tudományos botanikai osztályozás megteremtője, Albinus F. B. (1715—1778) leydeni anatómiatanár, a hallei Coschwitz G. D. (1679—1729) és így tovább. Ezeket az értekezéseket azonban nem tekinthetjük fokmérőnek feladott kérdésünk megválaszolásánál. Szerzőik nem végzős egyetemi hallgatókként írták meg őket, hanem — az értekezések keltezését tekintve — mint befutott tudósok, egyetemi tanárok és ha sokszor egy diák, orvosjelölt nevén is szerepelnek, sub praeside