Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

FOLYÓIRATOKBÓL - Bulletin of the History of Medicine, 1971 (Némethy Ferenc)

és ital, 3. mozgás és nyugalom, 4. alvás és ébrenlét, 5. ürülés és töltekezés, 6. lelkiállapotok. Vol. 45. No. 6. Az Amerikai Orvosi Társaság (American Medical Association) 1904-ben Washingtonban szobrot emelt Bejamin Rushnak (1745—1813) ezzel a hódoló felirattal: „Az amerikai Sydenham". Dr. Victor Robinson, New York-i orvostörténész viszont, aki először tartott egyetemi orvostörténeti előadásokat az USA-ban 1929-ben, így ír Rushról: „Rush karrierje a bizonyság rá: egy olyan orvos, akinek jó tolla van, több kötetnyi művet hagyhat maga után anélkül, hogy akár egyetlen lapjának is tudományos értéke lenne. Kevés olyan orvosíró van, akinek műveit ma kevésbé érdemes elolvasni, mint éppen Rush." A szoborfelirat és az orvostörténész lesújtó megjegyzése jól érzékeltetik Rush értékelésének két szélső pontját. R. H. Shryock tanulmánya gondosan számba veszi az összes közbeeső változatokat is, amelyek fölmerültek a legutóbbi két évszázad folyamán. (The Medical Reputation of Benjamin Rush : Contrasts over two Centuries, p. 507—552.) A cikk szerzőjének összefoglaló értékelése szerint Rush izzó lelkesedésével, magával ragadó egyéniségével inkább közéleti férfiú volt, akit a hőssé magasztosult „nagy ember" dicsfénye övezett. Ez sugárzott át — alaptalanul — orvosi tevékenységére is. A philadelphiai nagy sárgalázjárvány idején (1793) tiszteletre méltó helytállást tanúsított, de módszerei (érvágás, purgálás) egyoldalúak és drasztikusak, elméletei (tensiók) már akkor elavultak voltak. Életében megjelent 60 közleménye közül egyedül a Diseases of the Mind (az első amerikai elmekórtan) bizonyult valamelyest időállónak. A nyugati gótok törvényrendszere az ősi gót szokásjog, a római jog és keresztény elvek ötvözete volt. Az egyik legrégibb, teljes egészében fentmaradt vízigót törvénygyűjtemény a Receswinth király által 654-ben kihirdetett Lex Visigothorum. Ebben a XI. könyv I. fejezete 8 törvényt tartalmaz „de medicis et aegrotis". (D. W. Amundsen : Visigothic Medical Legislation, p. 553—569.) Mivel e törvények részben korlátozzák az orvos működési szabadságát (pl. az orvos ne merészeljen nőszemélyen eret vágni, ha nincsenek jelen hozzátartozók), részben büntető szankciókat helyeznek kilátásba a gyógyítás sikertelensége vagy műhiba esetén (pl. ha az érvágásba belehal a beteg, szabad emberért 150 solidust köteles fizetni az orvos, az elpusztult rabszolga helyett pedig másikat kell adnia), ezért sok orvostörténész (köztük Garrison és Neuburger) az orvosokkal szemben ellenségesnek minősítette a vízigótok törvényeit. Amundsen szerint viszont itt szó sincs túlzott szigorról, csupán kényszerű törvényes védekezésről a sarlatánokkal szemben. Mivel az orvosi képzettség, az erkölcsi és szakmai alkalmasság ellenőrzése megvalósíthatatlan volt, az orvosi működést kellett szigorúbb törvények korlátai közé szorítani. Külön foglalkozik Amundsen a nyugati gótok abortusztörvényeivel. A 7 törvény közül 6 nem az abortáló nőt, hanem azt a másik személyt sújtja, aki az abortust szándékosan vagy szándéktalanul előidézi. Végül a 7. törvény a III. toledói zsinatnak (589) a gyermekgyilkosság ellen hozott 17. kánonát terjeszti ki a magzatgyilkosságra, s magát az anyát bünteti.