Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

FOLYÓIRATOKBÓL - Bulletin of the History of Medicine, 1971 (Némethy Ferenc)

meggyökereztetése 1828-tól a Juddházaspár érdeme. Példamutatóan világos szerkezetű, alapos és okos írás H. S. Decker tanulmánya Freud németországi recepciójáról 1894 és 1907 között. {The Medical Reception of Psychoanalysis in Germany, 1894—1907: Three Brief Studies, p. 461—481.) A határpontul választott két évszámot az indokolja, hogy 1895-ben jelent meg Freud „Studien über Hysterie'

'-je, s 1907 decemberében kezdte meg pszichiátriai működését Berlinben Karl Abraham, a németországi pszichoanalitikus irányzat megalapítója és vezére, A közbeeső időszakot mindeddig úgy könyvelték el, mint amelyben a német orvosok vagy egyszerűen tudomást sem vettek Freud tanairól, vagy egyértelműen elutasították azokat. Ez azonban történelmi tévedés, s egyben jól mutatja, hogy történetszemléletünk legsúlyosabb tehertétele befogadó képességünk és árnyaló tehetségünk korlátozottsága: egyszerűsítő „skatulyázással" igyekszünk rajta segíteni. Decker alaposan dokumentált elemzéssel három német orvos (Hermann Oppenheim, Theodor Ziehen és Leopold Löwenfeld) példáján mutatja be, mint ment végbe Freud tanainak fokozatos recepciója a német orvosi gondolkodásban. A pszichoanalízissel szembeni idegenkedést nem lehet egyszerűen az untig emlegetett három okkal magyarázni: szexuális előítéletekkel, antiszemitizmussal és egyéni neurózissal. A tartózkodásnak, a vitatkozva-elfogadásnak egyéb rugói is voltak: szakmai megfontolások, a pszichoanalízisnek a 19. sz. eleji, meghaladott romantikus pszichiátriával mutatott bizonyos rokon vonásai, a századvég szervi orientációjú, csak fiziológiai okokat elismerő pszichiátriája, a betegség és egészség közötti éles határ feladásától való félelem. Freud tanainak németországi fogadtatása semmiképpen sem minősíthető „ellenséges"-nek, legföljebb „ambivalens"-nek. A „Jegyzetek és Kommentárok" (Notes and Comments) rovatban két rövid tanulmány is foglalkozik a középkori orvosi irodalomban gyakran előforduló „causae non-naturales" fogalmának tisztázásával. (J. J. Bylebyl : Galen on the non-natural causes of variation in the pulse, p. 482—485. — P. H. Niebyl: The non-naturals, p. 486—492.) A kifejezés Galenusnál fordul elő első ízben; ő az érverés változását előidéző tényezőket három csoportba osztja: naturales, non-naturales, praeter-(contra-) naturales. Az elsőbe sorolja az emberi természettel adott, mintegy az ember akaratától független okokat: nem, vérmérséklet, életkor, évszak, táj, terhesség, alvás és ébrenlét. A skála másik szélén a causae praeternaturales, a kóros állapotot előidéző okok szerepelnek. A középső kategóriába, a non-naturales közé azok az okok tartoznak, amelyek alkalmazása, ill. alkalmazásuk mértéke többékevésbé az embertől függ. Túl nagy, vagy túl kis mértékben alkalmazva ezek is praeternaturalesszé válnak. Galenus idesorolja a testedzést, a hideg és meleg fürdőket, a lakomákat, a bort és a vizet. Ezzel a hármas beosztással azonban csínján kell bánni, mert egészen a 18. századig gyakran hivatkoznak rá, az egyes kategóriák tartalma viszont koronként módosult. A középkorban leginkább elterjedt Joannitius (Hunain ibn Ishaq, 809—873) beosztása, aki az „egészséget és betegséget befolyásoló" hat tényezőt sorol a non-naturales közé: 1. levegő, 2. étel