Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

FOLYÓIRATOKBÓL - Bulletin of the History of Medicine, 1971 (Némethy Ferenc)

különösen kivált az ismeretek gyakorlati alkalmazásában, a latin helyett az angol tanítási nyelv korai bevezetésében, az elméleti oktatás és a kórházi gyakorlat összekapcsolásában. Eredményes munkájukat igazolja, hogy a kor nagy orvosainak többsége e két egyetem neveltje volt. Vesalius nagy anatómiai művének „De humani corporis fabrica" (1543) illusztrátorát illetően még mindig nem ültek el a viták. R. J. Petrucelli tanulmánya hitelesnek fogadja el Giorgio Vasari tanúságtételét, s az Életrajzok második kiadásának (1568) adatai alapján Jan Stephan van Calcart tartja az illusztrációk szerzőjének. (Giorgio Vasári* s Attribution of the Vesalian Illustrations to Jan Stephan of Calcar : a Further Examination, p. 29—37.) Bár Vasari Életrajzainak első kiadása (1550) nem említi Jan Stephan van Calcart, de ez könnyen magyarázható azzal, hogy németalföldi mesterekkel Vasari csak a második, bővített kiadásban foglalkozik. Az elbeszélt részletek meggyőznek arról, hogy Vasari jól ismerte az orvos és az illusztrátor együttműködésének körülményeit is. Az Amerikai Orvostörténeti Társaság 43. évi közgyűlésének (1970. ápr. 1—4.) napirendszerű ismertetése után (p. 38—48.) C. B. Schmitt és C. Webster tanulmánya idéz fel egy feledésbe merült angol—olasz orvosi kapcsolatot. (Harvey and M. A. Severino. A Neglected Medical Relationship, p. 49—75.) A két orvos 1636-ban találkozott Nápolyban, ettől kezdve éveken át élénk levelezést folytattak egymással, s 1645-ben Severino Harveynek ajánlotta a fókák anatómiájáról írt Phoca illustratus c. művét. Harvey és Severino így mintegy északi és déli pólusát alkotta annak az egész Európát átfogó orvosi hálózatnak, amelyben egyrészt Harvey vérkeringéstana, másrészt Descartes és Severino mechanikus fiziológiája alakította az orvosi gondolkodást. A cikket Severino nyomtatásban megjelent műveinek és kiadatlan írásainak részletes bibliográfiája egészíti ki. A korai középkorból nagyon kevés olyan adat maradt fent, amely lithotomiára utal. Ez nemegyszer azt a gyanút kelti, hogy az antik gyakorlat hosszú időre feledésbe merült. D. de Moulin adatközlése egy, a 10. sz.-ban végzett lithotomiára hívja fel figyelmünket Brogne-i Szent Gellért apát életrajza alapján. (Cutting for the Stone in the Early Middle Ages. p. 76—79.) Vol. 45. No. 2. Martin Frobisher angol tengeri utazó 1576-ban egy eszkimót vitt magával haza első északi sarkvidéki útjáról. De alighogy megérkeztek Angliába, az eszkimó meghalt. Ő volt az európai civilizáció első eszkimó áldozata. Ebből az adatból kiindulva, útleírások és monográfiák alapján Robert Fortuine a 19. sz. végéig vizsgálja az eszkimók egészségi állapotának alakulását. The Health of the Eskimos, as Portrayed in the Earliest Written Accounts. p. 97—114.) Végül is azt a következtetést vonja le, hogy az eszkimók egészségi állapota, ha nem is kivételesen jó, de kielégítő volt, mielőtt huzamos kapcsolatba kerültek a nyugati civilizációval. Az eszkimók szervezete jó ellenálló képességet tanúsított a zord környezettel szemben. Ez az egyensúly sajnálatosan megbomlott, amikor más országokból érkező emberekkel — s ezzel együtt újfajta életmódokkal, eszmékkel, technológiákkal, s mindenekelőtt új betegségek-