Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

FOLYÓIRATOKBÓL - Bulletin of the History of Medicine, 1971 (Némethy Ferenc)

közepéig — a műfaj legfőbb reprezentánsait, végül felhívja a figyelmet arra, hogy a regimenekben összefoglalt tanácsok betartása és továbbfejlesztése korunkban különösen aktuálissá vált. T. Pajorin Klára BULLETIN OF THE HISTORY OF MEDICINE — 1971 Az Amerikai Orvostörténeti Társaság és a John Hopkins Orvostörténeti Intézet kéthavonként megjelenő folyóirata. Alapította: Henry E. Sigerist. Szerkeszti: Lloyd G. Stevenson. Vol. 45. No. 1. Az új évfolyam első tanulmánya a skót John Brown (1735—1788) orvostudományi rendszerének európai elterjedését és a párizsi empirikus orvosi iskolával való összecsapását kíséri nyomon. A szemben álló nézetek képviselőit voltaképpen ugyanaz a probléma izgatja: Milyen fokú bizonyosság érhető el az orvostudományban? (G. B. Risse: The Quest for Certainty in Medicine : John Brown's System of Medicine in France. P. 1—12.) Brown saját vallomása szerint is az orvostudomány Newtonja szeretett volna lenni, a fizikához hasonlóan exakt méréseken alapuló, matematikai bizonyosságot adó tudománnyá kívánta tenni a medicinát. Etiológiai és pathogenetikai rendszere azonban erősen deduktív jellegű: néhány, intuícióval megállapított alapelvre akarja visszavezetni az összes jelenségeket. Kulcsfogalmai: az ingerlékenység (excitabilitas), a vele kölcsönhatásban lévő inger (stimulus), és egészséges egyensúlyuk hiánya, a sthenia és az asthenia. Brown tanai olasz és német közvetítéssel jutottak el Franciaországba, ahol a 18. és 19. század fordulóján heves ellenállásba ütköztek. A klinikai szemléletű párizsi Ph. Pinel (1745—1826) és J. G. Cabanis (1757—1808) a rejtett okok reménytelennek érzett kutatása helyett fontosabbnak tartotta a pontos megfigyelést és a tapasztalatok elemzését. Brown a maga végső okokig hatoló törekvésével sokban mégis a modern orvostudomány előfutára. De korában, amikor a biológia és az alaptudományok még fejletlenek voltak, a pharmacologia és a bakteriológia pedig még meg sem született, eleve kudarcra volt ítélve. Minden nemzetnek volt egy vagy több „nagy korszaka", amely szinte ontotta a fényes tehetségek hosszú sorát. Ilyen volt Skóciában a 18. sz. második fele és a 19. sz. eleje, a „skót aranykor", amelyet Adam Smith, Sir Walter Scott, Robert Burns, James Watt, David Hume, James Mill, s az orvostudományban Benjamin Bell, Joseph Black, William Cullan, John és William Hunter, Benjamin Rush neve fémjelez, hogy csak a legnagyobbakról szóljunk. Vem és Bonnie Bullough a statisztikus társadalomelemzés módszereivel igyekszik megfejteni a titkot: milyen tényezők együttes hatása termi meg az ilyen nagy korszakok szülötteit. (The Causes of the Scottish Medical Renaissance of the Eighteenth Century, p. 13—28.) Az 1685 és 1785 között született nagy emberek közül 375-nek a pályafutását vizsgálják a következő szempontok szerint: a szülőhely lélekszáma, települési jellege, az iskoláztatás időtartama és jellege, a család szociális helyzete. Skóciában ebben az időben négy egyetemen folyt orvosi képzés: Glasgowban, Edinburghban, Aberdeenban és St. Andrewsban. Az első kettő