Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Bruno, F. J.: The Story of the Psychology New York, 1972 (Némethy Ferenc)

Nem az Ember történetét akarta megírni, hanem az emberek történeteit. Bár nem ért egyet azokkal, akik a történelemben csak orvostudományi esetek sorozatát látják, sem azokkal, akiknek az orvostudomány történetei a fontosak, vallja, hogy nemegyszer az orvosnak kell megkísérelnie a történetíró munkájához szükséges adatok egy részének szolgáltatását. Ebben az értelemben követhetjük könyve lapjain keresztül „Aesculapiusnak egyik tanítványát Clióhoz". Vida Tivadar Bruno, F. J. : The Story of the Psychology. New York, Holt-Rinehart-Winston, 1972, pp. 209. Egy tudományos író, aki szívén viseli, hogy megkönnyítse olvasóinak az olvasottak megjegyzését. Műve tehát voltaképpen a nagyközönségnek szánt tankönyv. A szerző jó pedagógus: érti a módját, hogy mondanivalója — a lélektan története — megtapadjon „tanulói" emlékezetében. Elsősorban a mű világos felépítésével siet segítségükre. Az első részben a modern pszichológia filozófiai, a másodikban természettudományos gyökereit tárja fel. Az előbbit négy fejezetben tárgyalja: Az ókor emberszemlélete (Platon és Aristoteles); A középkor és a reneszánsz (Aquinói Tamás és Descartes); Az angol empirizmus (Locke, Berkeley és Hume); A német filozófia és a tevékeny szellem (Leibnitz, Kant és Herbart). A második rész hat fejezetre oszlik: Kísérleti lélektan (Fechner, Helmholtz, Wundt); Gyakorlati lélektan és funkcionalizmus (Galton, Binet és Watson); Alkatlélektan (Wertheimer, Thorndike és Köhler); Pszichoanalízis és személyiséglélektan (Freud, Jung és Adler) ; A ma és a holnap pszichológiája. A jól áttekinthető szerkezet azonban csak keret, amelyet a szerző mindvégig ügyesen tölt meg fordulatos előadásával. Két fő eszközt alkalmaz : az anekdotát és a példát. A lélektan nagyjait rendszerint életüknek egy-egy jellemző epizódjával teszi személyes ismerősünkké, de az anekdotát úgy választja meg, hogy az egyben az illető pszichológus gondolatrendszerét is megvilágítsa. A fiatal Aquinói Tamás tüzes piszkavassal utasítja ki cellájából a csábítóul rászabadított kurtizánt, s ez az eset mindjárt a rendszerében oly fontos helyet elfoglaló szabadakarati döntést is példázza. Freudot, aki a véletlen elszólásokat a tudat alatti megnyilvánulásainak tekintette, úgy ismerjük meg, amint épp egy betegétől búcsúzik. A beteg megnyugtatja az orvost: „Később majd füllentek" („fizetek" helyett. Az angolban: „play you" — »pay you"). A szerző olykor karikaturisztikusan jellemez (Leibnitzet mint Voltaire Candide-jának Pangloss mesterét), de ilyenkor külön figyelmeztet, hogy a karikatúra nem portréi Általában egész tárgyalásmódját jellemzi a — talán ez a legjobb szó rá — lovagiasság. Mindegyik lélektani rendszert elsősorban belülről akarja megértetni, a kulcsfogalmak szemléletes magyarázatával, gyakorlati példák sorával a koncepciót kívánja megláttatni. Rámutat a korokon átívelő szellemi kapcsolatokra, tárgyilagosan ismertet, kritikájában jobbára arra szorítkozik, hogy fölfedi az egyes koncepciók gyengéit, egyoldalú-