Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Dimitriadis, K: Byzantinische Uroskopie (T. Pajorin Klára)

kötöttségei miatt sem vállalkozhatott a szerző. Érdeme így elsősorban a hatalmas anyag sajátos szempontú csoportosítása, a szakirodalomban egymásnak ellentmondó vélemények szembeállítása, a problémák óvatos felvetése. K. Dimitriadis dolgozata alapul szolgálhat a téma teljes, elemző kidolgozásához, a ma még eldönthetetlen kérdések tisztázásához. A Bizánc előtti uroszkópia történetének rövid áttekintése után (Vizeletvizsgálat Hippokratész előtt és a Corpus Hippocraticumban, a hellenisztikus orvosi irodalomban) — nagy vonalakban ismertetve az arabok és a középkori Nyugat ide vonatkozó ismereteit is — a bizánci uroszkópia jelentőségével foglalkozik a szerző. A Nyugat — noha első érintkezése a bizánci orvostudománnyal arab közvetítéssel történt — uroszkópiáját szinte teljes egészében bizánci szerzőknek, elsősorban Theophilosnak köszönheti. Alig volt jelentős bizánci orvos, aki ne szentelt volna — ha önálló munkát nem is — legalább egy fejezetet a vizeletvizsgálatnak. Vizeletdiagnosztikájuk antik elképzeléseken nyugszik, a szerzők Hippokratészre és Galénoszra hivatkoznak, de a jelentősebbek bírálni is merik a nagyrabecsült antik tekintélyeket, hiányolván műveikben a rendszerességet. Nem várták, hogy a vizeletvizsgálat mindent megvilágít, csupán a vér állapotára, a máj vérképző erejére, az emésztésre és különböző betegségekre — amelyektől elkülönítették az urogenitális rendszer betegségeit — következtettek belőle. Jelentős kritériumok — mint az ÍZ, a szag, a hőmérséklet — még nem szerepelnek a bizánci urognosztikában, viszont valamennyi traktátusban szembetűnő a rendszeresség, ami a bizánci orvostudomány egészének is a legfőbb érdeme. A szerző jogtalannak tartja azt a még ma is általánosan elterjedt véleményt, mely szerint a bizánci orvostudomány csupán a görög orvostudomány kritikátlan, rossz másolata. Disszertációja 4. fejezetében a szerző kronologikus sorrendben bibliográfiai áttekintést ad az eddig identifikált bizánci urognosztikai írásokról, közli azok szerzőinek (név szerint: Oreibasios, Philagrios, Aetios von Amida, Alexandros von Tralleis, Magnós von Emesa, Stephanos, Paulos von Aegina, Meletios, Photios, Simeon Seth, Ioannes) életrajzi adatait. Jelentőségük miatt részletesebben elemzi a szerző Theophilos és Ioannes Aktuarios munkásságát. Theophilos rapi oupcov-ja igen nagy hatással volt az uroszkópia fejlődésére, Ioannes Aktuarios írásával együtt egészen a XIX. századig az egyik legfontosabb semiotikai segédeszköze volt az orvostudománynak. Ioannes Aktuarios hétrészes vizeletmonográfiája ha nem is örvendett akkora népszerűségnek, mint Theophilos művei, a bizánci uroszkópia csúcspontját jelenti. Átfogó elméleti ismereteivel, gyakorlati tapasztalataival és modernnek tűnő tudományos gondolkodásával olyan urognosztikai mű ez, amilyenre sem Ioannes Aktuarios előtt, sem utána nincsen példa az orvosi irodalomban. T. Pajor in Klára