Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

Spielmann József: Ave atque vale — Valeriu Bologa professzor emlékezetére

Tőle tanult érvekkel mondtam neki ellent, vigasztaltam, hiszen szinte sorsszerű, hogy e tájak orvosa a múltban sem maradhatott kizárólag szakmája egyszerű művelőjének. Gondoljon Piuaria Molnár Jánosra, kivel egy életen át foglalkozott. Nem kellett-e neki is közgazdasági könyveket írnia, lapfordítónak, szótárszerkesztőnek fellépnie? Vegye számba Nyulas Ferenc életútját — vele is foglalkozott — nem volt-e orvos volta mellett egyben nyelvújító, ásványvízelemző, az erdélyi bányák szakértője is? Nem igazolódik-e az ő s általában a délkelet-európai orvosok sorsában Ady igaza: „Sósabbak itt a könnyek, s a fájdalmak is mások"? Igazat adott, de felhívta figyelmem arra, hogy a huszadik században a szakosodás korát éljük. Az ő munkájának ugyanakkor nincs az a látszata, mint az általam említett tudósokénak. Újra szembeszálltam vele. Bizonygattam, hogy a bukaresti, iasi, temesvári, vásárhelyi tanszékek megszervezése az ő érdeme, a hazai orvostörténelmi mozgalom kiépítése, a rendszeres évi tanácskozások előkészítése, a nemzetközi kongresszusokon való részvételünk mind megannyi maradandó érdeme, jó talajba elvetett mag, mely máris csírázik. Érvelésemet azzal hárította el, hogy őt az idő sürgeti, szeretne elmúlásával a maga dolgaiban rendet hagyni. Az utolsó években a kolozsvári látogatás során most már féltő gonddal figyeltem, íróasztala nehezéke alatt a papírcédulák egyre szaporodtak. Bologa profeszszor befelé fordult. Utolsó éveiből származó leveleiből egyre gyakrabbak a a hasonló kitételek: „Jóska, rohamosan öregszem. Csökken a munkabírásom. Ócskavas! Digitálissal tartom magam, de meddig? „Az utolsó két év megfeszített munkája után egyre fáradtabbnak érzem magam. Nem merek arra gondolni, mit tudok még befejezni megkezdett munkámból." Valójában többet dolgozik, mint bármikor. Az immár évek óta esedékes nyári szabadság helyett, napi 14 órai munkával egy enciklopédia számára 478 orvosi életrajzot állít össze. „A vakációmat elvitte az ördög" — írja keserűen. Olyan sok a feléje háramló kérés, hogy „Intézetem lassan tájékoztató irodává alakul át" — írja. Velünk, a legközelebbi munkatársaival is ingerült. Hogy nem értettem, fáradtsága türelmetlenségben nyilvánul meg?! Még én is terheltem tényleges vagy vélt sérelmeimmel! „Nem értlek meg titeket, fiatalokat — írja ez idő tájt —, miért méricskéltek minden szót patikai mérlegen." Máskor meg így nyugtat: „Egyszer és mindenkorra vegyétek tudomásul (rólunk, tanítványairól szól), ti vagytok az én elégtételem úgynevezett iskolavezetői minőségemben. Ismerlek szívetek mélyéig, hűségetek többszörösen próbára tettem, teljes bizalommal vagyok irányotokba. Őszinte ragaszkodásotok a legnagyobb elégtételem. Ti folytatjátok a jövőben az én munkámat. Ha még egyszer irányodban ingerült leszek, ne feledd, látszólagos nyugalmam mögött súlyosan neuraszténizált ember rejlik." Céltudatosan készül a nyugdíjra. 1962-ben rövid klinikai bennfekvése után így számol be: „Kétheti megfeszített munka után, majd minden este unalmas és fölösleges tárgyalások — összeomlottam, befektettek a klinikára, már jobban vagyok. Elhatároztam viszont, 18 fajta megbízatásom nagy részét leépítem. Februárban nyugdíjba vonulok, s mint szabad ember, legalább kéthónapi pihenőt engedélyezek