Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

Spielmann József: Ave atque vale — Valeriu Bologa professzor emlékezetére

magamnak . . . Azután megkezdem az otium cum dignitatét — a méltósággal való öregedést — , ahogy egy nyugdíjas tanárhoz illik. Nem is képzeled, hogy örülök!" A nyugdíjas korra vonatkozó nagy tervei a gondtalanságról, amikor a maga kedvére tanul és dolgozik, sem valósulhattak meg. Az oktatási feladatok eltűntével, mint a mesebeli sárkány levágott fejének helyébe, újabb fenyegető fejek nőttek, új feladatok jöttek. Mindenekelőtt a XXII. nemzetközi, Bukarestben rendezendő kongresszus megszervezése. Újabb haladékot ad magának. „A Kongresszus után — írja 1969-ben — visszavonulok. Nyugalomra vágyom, emlékirataimat írom meg, semmi mással nem foglalkozom." Hogyan sikerült a nem apadó feladatok közepette megírnia emlékiratait, örök talány számomra! Talán úgy, hogy erélyesebben kér, mint bármikor, csak végső esetben forduljunk hozzá tanácsáért. „Magamról be kell vallanom — írja —, hogy nagy előrehaladást tettem . . . az öregedésben ... Fáradtságom egyre nagyobb fokú. Megbékéltem a közelgő hanyatlás gondolatával. Hátralevő kevés időmet igyekszem feleségemre fordítani. Ez persze, ,dalai láma

1 ténykedésem rovására megy majd. Barátkozzatok meg ti is e gondolattal" — hagyatkozik utolsó levelei egyikében. 1971. március végén láttam utoljára, külföldi tanulmányutam küszöbén. Fáradtnak, meggyötörtnek találtam: aggasztotta felesége szívbetegsége, szívtáji fájdalmakról panaszkodott. Tanácsát kértem külföldi utamat illetően. Bár rámnézett, mégsem látott: „Felnőtt ember vagy, önálló, a magad munkád legjobb ismerője. Milyen tanácsot adhatok még?" Éreztem, ekkor eresztette el véglegesen kezem. Hazatérésem utáni első kolozsvári utam reggelén szállították kórházba szívrohammal. Már csak a ravatalon láttam viszont. * Bármit mondanak, nem hiszek a halál méltóságában! Lehet méltósággal megöregedni, meghalni nem! A halál az élet tagadása, megfosztja az embert igazi arcától, szellemétől. 12 évesen kezdtem ezt sejteni, nővérem ravatala mellett, arca merev, viaszszerű volt. Szüleimet nem láttam holtukban, csak az auschwitzi krematóriumot romokban s a lomhavizű Sola patakot, mely millió elégetett ember hamuját hordta szét Lengyelföld e ködös, nedves talaján. Az Egyetemiek Házának dísztermében ravatalozták fel Bologa professzort. Csontigható hideget éreztem a kora novemberi reggelen a terembe lépve. Hiába a zsúfolásig telt nagy csarnok, hiába a virágkoszorúk rengetege, a hideg borzongat. Ma már nem tudnám megmondani, e metsző hideg a teremből vagy belőlem áradt. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy mesteremet holtában megnéztem. Nem tudom elfelejteni halál eltorzította arcát. Oly kegyetlen volt e látvány, hogy vigasz után kapkodtam. Behunytam szemem, s mögötte megjelent Bologa professzor kedves alakja. 1970 ősze, a XXII. Kongresszus záró ülése, a mamaiai kaszinó dísztermének ablakán kora szeptemberi nap süt be. Elnöki minőségében búcsúztatja a résztvevőket. Majd az összes delegációkhoz anyanyelvükön szól. Arca kipirult, szeme csillog, a belső tűz megfiatalítja. Végre, annyi aggodalom, izgalom után véget ért a megbeszélés. Itt köszönthette hazájában az orvos-