Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

FORUM - Semmelweis kórtörténetének nyomában — Bécs és Budapest levelezése (magyar, angol és német nyelven)

Semmelweis halála után jelent meg az egyik pesti napilapban, és kereken kimondva, Semmelweis „őrültségéről" szól. Pesti körökben — így szól a cikk — arról suttognak, hogy Semmelweis professzor megőrült. A hír sajnos igaz. Néhány héttel a halála előtt történt — folytatja a cikk írója — , hogy az egyetemen szigorlatra várták a professzort, ő azonban nem jelent meg. Végre a lakására küldtek érte. Amikor a szórakozott professzor megérkezett, elkezdték a szigorlatozást, de Semmelweis oly értelmetlen kérdéseket tett fel és oly zavartan viselkedett, hogy a vizsgát meg kellett szakítani. Semmelweis ekkor futva hagyta el az egyetemet; az Alagútban találtak rá barátai, lecsillapították, hazakísérték, ezt követte az elszállítása a bécsi tébolydába. Eddig az újsághír. Nincs mit hozzáfűzni; a bizonytalan közlés nem alkalmas arra, hogy tényanyagát bírálat tárgyává tegyük, de arra igen, hogy a korabeli közvélekedésről valamelyes képet nyerjünk. Még egy különös visszaemlékezésről számolhatok be. A Gyógyászat 1890-es évfolyamában közli egy „régi medikus" emlékeit arról az időről, amikor az egyetemen Semmelweist hallgatta, éspedig Semmelweis működésének utolsó idejében. Elmondja, hogy a diákok igen kezdetleges körülmények közt szívták magukba a tudományt, és szívesen jártak át a szemben levő Aranysas kávéházba az előadások hallgatása helyett. Semmelweist lelkesen várták, mert híre járt, hogy „a legújabb iskolának egyik tanítója jövend, ki ért majd hozzá, hogy kell a tudományt gyökeresen reformálni — bár a diákok akkor még nem tudták, mi az, ami reformálásra szorul." III. DARVAS ISTVÁN: A SEMMELWEIS-PROBLÉMA Magyar Nőorvosok Lapja 30. 1967. 392-394. L. „ ... összefoglalva mindezek után és alapján az elmondottakat, szerintem nem lehet kétséges, hogy joggal adtam e címet tanulmányomnak: »A Semmelweis problema«. Állást foglalnak ebben a kérdésben, több mint egy századnak is a múltával, számosan s szükségszerűen teszik ezt anélkül, hogy azok az alapiratok, amelyekben kezelőorvosai és kezelőintézete a maguk diagnosisát és megfigyeléseit leszögezték, előttük ismeretesek lennének. Állítólag minden kutatás ellenére sem kerültek elő s vannak, akik már azt állítják, hogy ilyenek soha sem voltak. Haranghy professzor és munkatársai monográfiája erről így számol be (14. old.) : '... Ismeretes, hogy Semmelweis kórházi kórtörténetének teljesen nyoma veszett. A Győry Tibor, majd Felix Boenheim, továbbá Joseph Keller, valamint az általam végzett kutatások éppen úgy eredménytelenek maradtak, mint több más orvostörténész ez irányú fáradozása. Haranghy professzor kérésére Chiari professzor bécsi kórboncnok is megkísérelte a kórlap felkeresését, azonban ez sem járt sikerrel.' Ugyanezt a negatív eredményt tanúsította számomra a bécsi egyetem orvostörténeti intézetének (Institut für Geschichte der Medizin der Universität Wien) I960, júl. 8-án kelt, fordításban így hangzó közlése is: ,Tisztában voltunk ugyan azzal, hogy Semmelweis Ignác jegyzőkönyve s kór-