Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

FORUM - Semmelweis kórtörténetének nyomában — Bécs és Budapest levelezése (magyar, angol és német nyelven)

története már eredetijében nincsen meg, de ennek ellenére újból s a legalaposabban utánakutattunk. Sajnos, semmit sem sikerült találnunk.' Bennem Stickernek, az előzőekben érintett, több mint hat évtizeddel ezelőtt megkísérelt, de teljesen eredménytelenül végződött kutatásaira s főleg Semmelweisnek eddig legelismertebb életrajzírója, a már említett Schürer v. Waldheim hasonló próbálkozásainak sikertelenségére is gondolva még inkább nőtt a gyanú, hogy az előiratoknak ilyen minden irányban negatívumot mutató, szőrén-szálán való eltűnésében valamiféle közös akciónak, sőt, gondos megszervezésnek a nyomait kell éreznem. Minden erőmet s egy adag szükséges ravaszságot is megkockáztatva, egy álló esztendeig kutattam nyomról nyomra az általam sejtett irányban. A nyomok tényleg mind gyanúsabbá váltak s végül az egyik érdeklődési helynek ballépéses magatartása, illetve elszólása révén, amelyért a nevezett bizonyára súlyosan is megbűnhődhetett, világosság támadt az ügyben: kitűnt most már kétségtelenül, hogy az előiratok igenis mind épségben megvannak, meg is voltak mindig, de szorosan zár alatt tartják őket, bár mindenki tagadja! Megvannak mindenekelőtt a Semmelweis felett tartott hármas hazai konzílium iratai, vagyis a diagnosis s a javaslatot tartalmazó jegyzőkönyve Balassa, Bókay és Wagner professzoroknak s ezenfelül egy külön nyilatkozata Bókaynak, amely a betegség kirobbanása előtti időszakra vet világot. Ugyanígy megvannak épségben a már pontosan megnevezett elmekórintézet összes vonatkozó kórlapjai is. Sikerült ez utóbbiak tartalmának egyes részleteit is megtudnom. így annyit máris közölhetek, hogy Semmelweis az intézetben öngyilkosságot kísérelt meg (ki akart ugrani az ablakon, de megakadályozták benne), a jobb keze középső ujján már beszállítása után azonnal üszkösödés (gangraena) tüneteit állapították meg, ő ennek eredetéről nem tudott felvilágosítást adni, és a bekötözését és a kezelését sem engedte. Halála augusztus 13-án este (s nem de. 11 órakor, mint ahogy ezt a család által kiadott gyászjelentés mondotta) következett be. Összegezve mindezt, a kórlapok alapján feltehető, hogy Semmelweis esetében gyorsan lefolyó (galoppierende) paralysisről volt szó. A tetem boncolását a Rokitanskyféle intézetben végezte el Scheuthauer és Meynert. Valószínű végül, hogy az elhunyt tetemén végzett boncolási jegyzőkönyvet a kórlapokhoz csatolták, s így azoknak most már talán a tényleg „eredeti" szövegére is világosság derülhet. Midőn mindezeknek a döntő fordulatot jelentő adatoknak a birtokába, illetve ahhoz vezető biztos útjára és módjára jutottam, természetesen tudni kívántam azt is, hol őrzik valójában ezeket az iratokat. További teljes két évbe telt, amíg itt is, minden éberséget megkerülve, pontos adatokra találtam. Ámbár az illető helyen mindent megtettek, hogy a megfelelő hazai illetékes szerv, vagy szervek határozott fellépése esetén véget kell érnie ennek a bizonyára nem ok nélküli, s talán egy évszázadra is visszamenő titkolódzásnak. Ezt megköveteli a világ kegyelete a nagy szellem emléke iránt, de a tudomány is jogosan ismerni kívánja a teljes tényállást és kikerülhetetlen adósság ez a bécsi érdekelt egykori orvosok emléke irányában is. Ebben a kötelességteljesítésben továbbra is elöl kívánok haladni. Úgy is, mint magyar történész, s úgy is, mint a leplet e döntő iratanyagon a végcél elérése előtt nem tűrő magyar akarat. Ennek a felelősségemnek a tudatában jelentem ki