Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

TANULMÁNYOK - Katona Imre: A pápai bencés templom kriptája

A test elporladása természetes és törvényszerű folyamat eredménye. A földi mulandóság érzékeltetésére az ókortól a középkorig gyakran hivatkoztak az ember földi maradványaira, csontjaira, a koponyákra. A halálgondolat talán sohasem volt olyan erős, mint a középkor végén, melyet nemcsak képzőművészeti, hanem az irodalmi alkotások is bizonyítanak. Főleg három fő motívummal találkozhatunk leggyakrabban: a haláltánccal, a szépség múlásának és végül a „hol vannak már a régiek!" — problémáival. Eszerint az aszkézis különböző próbáit hősiesen viselő vagy ezekbe belerokkanó test ugyanúgy romlatlan marad, mint ahogy a lélek is megkapja jutalmát a túlvilágon. Ezért övezi egyre nagyobb tisztelet a szentek épségben maradt ereklyéit. Középkori kódexeinkben gyakori az olyan részlet, mely egy-egy szent csontjai, ereklyéi felkutatásának körülményeiről szól. Az Érdy-kódex Remete Szent Antal kínzásáról szóló legendája szerint nem könnyű és nem kalandoktól mentes, ahogy egy-egy szent ereklyéjére rábukkantak, hiszen az „égiek" gondoskodnak a szentek épségben maradt testének őrzéséről. A kódex szerint Theophilus püspök 12 paptársával indult el Egyiptomba, hogy Remete Szent Antal tetemét megkeresse. Útjuk olyan hatalmas hegyeken vezetett át, ahová még a napfény sem sütött be, és ahol csak vadállatok tanyáztak. Egy rettenetes bűzt árasztó tó mellett haladtak el, melyben a hittagadók szenvedtek. Innen gyönyörű mezőre értek, ahol egy madárka és egy oroszlán segítségével találtak rá a szent sírjára, kinek ereklyéit magukhoz vették. Miközben visszatértek, számos csoda történt: betegek gyógyultak meg, ördöngösök tisztultak meg, halottak támadtak fel. Hajóra szálltak, de a tengeren rettentő szélvész támadt, és csak Szent Antal közbenjárására ült el a vihar. Egy sziklás szigetről fekete emberek támadták meg őket, de hajóik elsüllyedtek, és nyomukban fenékig égett a tenger. Végre megérkeztek Konstantinápolyba, ahol nagy örömmel fogadták a szent megtalált tetemét. Itt temették el. A sírt két oroszlán és két farkas őrizte. Természetesen csak annak a teste marad romlatlan, aki tiszta, romlatlan életet élt. Bár ez a hit már a középkor elején, sőt még korábban is megtalálható, tulajdonképpen csak a középkor végén terjedt el és lett általánossá, különösen az egyes szerzetesrendek és misztikusok tanításai nyomán. I. István jobbja is azért maradt épségben, mert a legenda szerint számtalan jótétemény fűződik hozzá (igazságosság, a szegények, özvegyek, árvák felkarolása). A kanonizálásnál is jelentősen esik latba, hogy a boldoggá vagy szentté avatandó teteme milyen állapotban maradt fent. A „boldogok és a szentek ereklyéi"-t különös tisztelet vette körül. Nemcsak kéz- és lábcsontjaikat őrizték meg, hanem fejereklyéjük számára külön ereklyetartót (hermát) készítettek. A középkorban számos herma készült, melyekről azonban csak oklevelek tudósítanak. Szent László hermája mindmáig fennmaradt, hirdetve középkori ötvösművészetünk Árpád-kori tradícióit. Érthető módon elsősorban az aszkézist, a földi szegénységet, az evilági élet értelmetlenségét hirdető misztikusok és szerzetesrendek tartották legnagyobb tiszteletben a test romlatlanságát bizonyító ereklyéket. Ezzel egyfelől a testi, a fizikai élet romlatlanságát is bizonyítani vélték, sőt egyre inkább ez a mozzanat került tanításaik előterébe. A szerzetesrendek közül a magyar alapítású pálosok,