Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 62-63. (Budapest, 1971)

SZEMLE — KÖNYVEKRŐL - Magyarországi boszorkányperek 1529—1768. Közread. Schram Ferenc (Katona Imre—Vida Mária)

nem állapítható meg. Maga a bírósági eljárás sem olyan intézményesített, mint a külföldieké ; leggyakoribb a megyei, úriszéki és pallosjoggal rendelkező városok bírósága, de a falusi bíróságnak, az ún. falu székinek is lehet hatásköre ; továbbá gyakran találkozunk népítélettel, amelyekről a hatóság felelősségre vonásából értesülünk. Ezeknek a népítéleteknek nyomait láthatjuk a „tüskét hordanék alá" vagy „fát vágnék megégetésére" máig használatos kifejezésekben, és a vízpróbákban is, amelyeket aztán később a magistratuális vizsgálatok váltanak fel. A gyűjteménybe mindazok a személyek bekerültek, akik — a kor felfogása szerint — természetfeletti erővel rendelkeztek, tehát nemcsak a sagak, veneficak, strigak, hanem a jósok és a varázslók is. A korábbi felfogással ellentétben a perekből az is kitűnik, hogy a boszorkányok korántsem mind a társadalom perifériáján élő kivetettek, jócskán akadnak köztük nemesek is, pl. Krucsayné, Bánffyné, sőt a híres fejedelmi család egy sarja, Báthory Anna szintén boszorkányság hírébe keveredik. Végül bekerült még a kötetbe egy-két olyan becsületsértési per is, amelyekben valakit boszorkány szóval illetnek, de mivel állításukat nem tudják bizonyítani, a bíróság a sértőt marasztalja el. A szerző a gyűjtésnél lehetőleg teljességre törekedett: a büntetőpereket, közgyűlési, tanácsülési jegyzőkönyveket, kézirattárak hagyatékait, továbbá az 1910 óta nyomtatásban szétszórtan megjelent pereket igyekezett betűhíven — ahol lehetséges volt — a rövidítések feloldásával regisztrálni. Az érthetőség kedvéért az eredeti szövegben közölt, de a mai nyelvben már nem használatos szavakat külön szómagyarázatban értelmezi Czuczor—Fogarasi és Szinnyei szótárai alapján, sőt egyes tájak szókincsét figyelembe véve használja Bálint Sándor, Csüry Bálint és Kiss Géza tájszótárait. A teljes terjedelmükben, betűhíven közölt, túlnyomórészt magyar nyelvű (elvétve latin és német nyelvű) periratok a néprajz mellett a művelődéstörténet, nyelvészet, jogtörténet, de kiváltképp az orvostörténet számára nyújtanak fontos forrásanyagot. Már Berde Károly 1940-ben megjelent „A magyar nép dermatologiája" c. művében rámutatott arra, hogy az örökölt, illetve szülőről gyermekre szálló empiriás gyógyítási tapasztalatok miatt a népi gyógyítóknak olyan csoportja keletkezik, akik közül sokan később boszorkány hírébe keverednek. A boszorkány hírébe keveredő népi gyógyítók komoly szerepét Paracelsus is elismeri, a régi orvosi könyvek nyilvános elégetésekor a következőket mondja: „inkább a boszorkányoktól tanulok gyógyítást, mint ezektől". A kutatást az orvostörténelem számára megnehezíti az a körülmény, hogy bár a periratokban a kuruzslás vádját röviden megemlítik, mégis arra, hogy milyen eszközökkel vagy szerrel hajtották azt végre, kevés utalást találunk. A bíróságot jobban érdekelte a félelmet keltő mágikus körülmények tisztázása, mint a gyógyító tevékenység részletezése. E tekintetben komoly segédeszközt jelent az orvostörténelmi kutatás számára Schram Ferenc gyűjteménye. A kötet gazdagon felszerelt hármas mutatója — a perbefogottak nevét felsoroló névmutató, a boszorkányság „színhelyét" tartalmazó helynévmutató, végül pedig a perbefogottak, valamint az orvosok és nézők cselekedeteit és az általuk