Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 62-63. (Budapest, 1971)

TANULMÁNYOK - Sattler Jenő: Arisztotelész műveinek egészségügyi vonatkozásai

hitben gyökerező előítéletek álltak útjában. Ezeknek abban a korban még elég erősnek kellett lenniök, hogy az orvos legfeljebb lopva nyúljon az emberi hullához, és hogy valamely meghalt rokont senkise szolgáltasson ki önként az orvos boncoló késének. A görög ember felfogása szerint a testen végzett csonkítások „a lélekre" is átszármaznak. Már Homérosznál „lándzsától átütve, véres öltözékben" jelennek meg a harcosok lelkei az alvilágot meglátogató Odysseus előtt. Mindennél jobban állítja elénk e felfogást az a babona, melynek lényegét a jeles vallástörténész, Rohde magyarázta meg, az úgynevezett ,,maschalismos"-t. A gyilkosok még a későbbi időben is lemetszették áldozatuk kezét, lábát és átfűzve kötötték törzsére a hóna alá, hogy így a bosszuló szellem gyors üldözésétől és sújtó karjától ne kelljen félniök. Az öngyilkost az athéni törvények halálában is büntették. Kezét levágták, hogy a túlvilágon is mutogatni legyen kénytelen áldatlan testének emlékét. A halott embernek a felső állkapcsát is felkötötték nemcsak esztétikai okból, hanem, hogy lógó állkapccsal ne sétálgasson a túlvilágon. Ily képzetek világában legfeljebb mindenkitől elhagyott bűnösök, idegenek és rabszolgák hullái kerülhettek volna a felvilágosult orvos boncoló asztalára. Ennek következménye, hogy Arisztotelész korának anatómusai állatokhoz folyamodtak. A disznón kívül, amely érdekes módon a középkor első híres orvosiskolájának, a salernóinak is „hivatalos áldozata" volt, hallunk még juhoknak, kecskéknek és kutyáknak boncolásáról is. A vallás amennyire egyik oldalról az emberi test boncolása elé alig leküzdhető akadályokat gördített, a másik oldalról viszont nagyban elősegítette és megkönnyítette az állatok anatómiájának megismerését. A felbontott állat testéből történő jóslás ősrégi gyakorlata a hyeroskopia által nemcsak a rómaiaknál, hanem már a görögöknél részleteiben pontosan és művésziesen kidolgozott ismeretrendszert teremtett meg. Az állatok belső nemesebb részeit, a szívet és különösen a májat a legaprólékosabb gonddal vizsgálták meg ; nemcsak alakját, terjedelmét, hanem színét, szagát, tapintási tulajdonságait is figyelemre méltatták. Ez az aprólékos műgond, amely a vallás körében csak a babonát gyarapította és rendszerezte, iskola volt a vallási tekintetektől függetlenül kutató természettudós számára. Olasz földön Piacenzában és Volterrában bronzból, illetőleg alabástromból készített májábrázolásokat találtak, talán a haruspexek szemléleti eszközeit. Az orvosi tanításnak is hasznára lehettek ezek, mert a boncolás közvetlen tapasztalatain kívül egyéb szemléleti segédeszközök használatát is feltételezhetjük a görög orvosi iskolákban. A vallás által divatossá lett állati boncolások nagy elterjedése és fontossága mellett jellemző bizonyíték, hogy már az 5. század filozófusai is éltek vele. Démokritosz, Hippokratész állítólagos mestere nemcsak magyarázza a szarvasagancs fejlődését anatómiai vizsgálatokat feltételező argumentálással, hanem a kaméleonról is részletes monográfiát ír, amelyet ugyan az öregebb Plinius igen erősen lebecsül. Az állatanatómia mellett az emberi csontváz vizsgálatával igyekezett a kor a test belső részeire rámutatni. Ezzel a vizsgálattal sem tudott foglalkozni vallási akadály nélkül, mert a görög vallási felfogás szerint a csontokkal való foglalkozás éppúgy tisztátalanná teszi az embert. A hellenisztikus és római korszakban a csontváz a művészek körében is gyak-