Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 62-63. (Budapest, 1971)
TANULMÁNYOK - Meigs, J. Wister: Kontagionisták, antikontagionisták és a gyermekágyi láz (angol nyelven)
Összefoglalás A gyermekágyi láz történetével foglalkozó beszámolók legtöbbje nagy terjedelmet szentel annak megvitatására, hogy a betegség valójában „contagium"-e*, fertőzés, járvány-e? Érdeklődésemet e vitával kapcsolatban kezdetben az a tény váltotta ki, hogy azok közé az anticontagionisták közé tartozott ükapám, Charles Delucena Meigs, akiknek nevét legjobban ismerték és működését az orvosi irodalom leginkább feltárta. C. D. Meigs erősen tévedett, mikor tagadta a gyermekágyi láz járványvoltát, illetve annak lehetőségét, hogy az orvos is lehet a betegséget kiváltó ok hordozója. De az anticontagionistákat az orvosírók olyan szituációkért is támadták, amelyeknél hiányzott a vádak megalapozottsága. Például a 19. század vége felé fellépett gyermekágyi lázjárványokat az anticontagionisták bűnéül rótták fel, akik pedig már évekkel a járvány fellépte előtt meghaltak. Nem volt igazságos az amerikai történészek részéről, hogy úgy írtak róluk, mint akik kimondottan morális bűnösök. Számos példa alátámasztja, hogy a gyermekágyi lázzal foglalkozó történészek, különösen a modernebbek, nagyon kritikus nézeteket hangoztatnak az anticontagionistákkal szemben és túldicsérték a contagionistákat. Világosan látható az előítélet*, a legegyszerűbb magyarázat az 1850—1900 közötti gyermekágyi láz járványokra „az anticontagionisták reakciós befolyása". Az anticontagionista szülészek iránti előítélet intenzitásának megvan a maga történeti alapja. A fertőzéstől való félelem gyakran uralta a magatartást. Ackerknecht szerint jellemző volt a contagionistákra — akár orvosok voltak, akár laikusok — az a nézet, hogy valakinek büntetőjogilag is felelnie kell az egyes járványok kitöréséért. A zsidókat, leprásokat, sírásókat és boszorkányokat a középkorban megtámadták és kivégezték. Sokakat gyanúsítottak, hogy gonosz tekintetükkel járványokat okoznak. Az 1832-ben fellépett kolerajárvány idején Angliában és Franciaországban megtámadták az orvosokat és Oroszországban pár német orvost meg is gyilkoltak. Történeti szempontból a gyermekágyi láz egy „elkésett", járványosnak vélt megbetegedés volt. Azonban az emmóciók, amelyeket a gyermekszülés utáni anyai halálozás váltott ki, erősebbek voltak bármely más emberi tragédiánál. Ezért a járványtól való félelem mellett a bűnösség érzése is kezdett hatni. Minden szülész találkozott ezekkel az emóciókkal. Miután megerősödött a felfogás a gyermekágyi láz fertőző voltát illetően, és mind kevésbé tagadták jogosságát, lassan a contagionizmus elfogadott doktrínává vált. Az a változás, amely Angliában az 1830-as években kezdődött, egy évtizeden belül az egész országban elfogadott ténnyé tette. A változás egyik jellemző vonása az volt, hogy fiatalabb orvosok és akik korlátozott mértékben vagy egyáltalán nem vettek részt gyermekágyas asszonyok gondozásában, azok törekedtek a fertőzéselmélet elfogadására. Tőlük ered az irodalomban elterjedt feltételezés, hogy az az orvos, akinek gyakorlatában gyermekágyi láz előfordul, hanyagnak mondható. Logikus következmény volt az is, hogy az anticontagionizmus bűnös hiedelemmé vált. A végső lépés elkerülhetetlenné vált. Az anticontagionistáknak kellett a bűn terhét vállalniuk. A már vázolt emocionális konfliktus körüllengett mindent, ami a gyermekágyi lázzal volt kapcsolatos. Amíg ez a betegség folytatódott, minden gyakorló szülész úgy * Semmelweis és az angol orvosok viszonyában is már jelentős szerepet játszott a „contagium" szó értelmezése. „A contagium fertőző betegség terjedését közvetítő anyag. Ilyen értelemben használták az angolok, és egyáltalán nem tekintették úgy ragályosnak a gyermekágyi lázat, mint például a himlőt." (Benedek István: Semmelweis és kora. Bp. 1967. 106.)
