Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 60-61. (Budapest, 1971)

TANULMÁNYOK - Veres Jenő: Fejezetek a szülészet fejlődésének történetéből Kárpát-Ukrajnában a XIX században

asszonyokkal problematikus volt egykönnyen megértetni a mindennapi és az ún. szülészeti tisztaság közötti különbséget. Az aseptikus módszer alkalmazása alapvető előírásaként a XIX. század utolsó éveiben a már említett 1889. március 25-én a Közoktatásügyi Minisztérium által kiadott 2771. számú „A gyermekágyi láz meggátlása céljából követendő eljárás" című rendelet szolgált. A fertőzés lehetséges módjainak leírása után e rendelet minden bábát a terhesek, szülő nők és gyermekágyasok körüli eljárás minden egyes esetében a tisztaság legszigorúbb betartására kötelezett. Különös figyelem irányult a kéz és a szülészeti műszerek tisztán tartására. Ezért a rendelet előírta ezeknek karbolvizes mosását minden beavatkozás előtt. A rendelet tartalmazta a gyermekágyi időszak aseptikus levezetésére irányuló utasításokat, s egyúttal megtiltotta a bábáknak a gyermekágyi lázas, valamint más gennyes, ill. ragályos betegek ápolását. Ezenkívül az utasítás előírta az újszülöttek 2 százalékos karbolsavas blenoprophylacticáját [29]. A Crede-féle módszert csak 1893-ban vezették be, de kizárólag orvosok alkalmazhatták azt. E rendelet kiegészítéseként 1895-ben megjelent a Közoktatásügyi Minisztérium 65766. számú rendelete, mely megtiltott a bábáknak minden olyannemű foglalkozást, mely a kezeket rothadt vagy könnyen rothadó anyagokkal való beszenynyezés veszélyének teszi ki [30]. Az említett miniszteri rendeleteket kellő körültekintéssel állították össze, és tényleg a szülészeti septikus szövődmények megelőzésére irányultak. Nóvák kifejezése szerint a 2771/1889. „rendelet szellemét kétségtelenül azon törekvés vezette, mely lényegében a czélra szolgál. A tényleg fennálló viszonyok mellett azonban elenyészőleg kevés hasznot hoz, mert ez is csak félrendszabály, mint a legtöbb intézkedés, mely a közegészség érdekében van hozva, mely a sikeres végrehajtáshoz szükséges mellék tényezőket nélkülözi" [42]. Ez valóban így is volt. Az orvosokra a rendelet nem vonatkozott. De a bábák sem teljesítették azt [43]. A többnyire városokban és nagyközségekben működő és ezáltal anyagi szempontból jobban bebiztosított okleveles szülésznők számára a szülészeti segélynyújtás egyedüli elfoglaltságot, míg a falu bábái többségének csak másodrendű foglalkozást, mellékkereseti lehetőséget jelentett [42]. így a legjobb akarat ellenére sem volt lehetőség a fent említett rendeletek általános betartására. A SZÜLÉSZETI KÁDEREK SZÁMSZERŰ JELLEMZÉSE A XIX. SZÁZAD VÉGÉN 1891-ben az Ungvári Bábaképző Intézet hatásköri területén belül működő bábák kétharmadának nem volt semmilyen képesítő bizonyítványa [4]. Ezek szerint a törvény tilalma ellenére virágzóban volt a nem hivatalos segélynyújtás. Nehéz óráikban a jövendő anyák oly segítséghez folyamodtak, amely elérhető volt, még ha ezt csak a mind jogi, mind erkölcsi jogosultságot nélkülöző személyek által kaphatták is meg. Ugyanakkor az ún. parasztbábák jó része hajlott korú volt, és ezért még „cédulás" bábává sem lehetett minősíteni. Mindemellett a bábaasszonyok rendszerint megtagadták a hatósági orvosok előtti vizsgákat. Azok pedig, akik végighallgatták a néhány órás tájékoztatást, a „cédula" megszerzése