Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 57-59. (Budapest, 1971)

TANULMÁNYOK - Antall József—R. Harkó Viola—Vida Tivadar: Az orvosi kar fejlődése Budán és Pesten, 1777—1806

Nem csökkent a felvidéki származású hallgatók számaránya, ugyanúgy a külföldi hallgatók száma sem a nagyszombati időszakhoz viszonyítva. Ennek okát elemezve, legtöbb szerző abban látja, hogy a szigorlatokon enyhén osztályoztak. A hallgatók lakhelye szerint, jöttek Erdélyből, a Felvidékről, Délvidékről, a Jászságból, öten voltak budai lakosok. Feltűnő, hogy a türelmi rendelet ellenére sem jöttek a protestánsok lakta területről. 1784-ben végez Budán az első Debrecenből jött orvosdoktor: Tattay József. A budai évek alatti legmagasabb orvoskari hallgatói létszám 11 (1783/84) és a legkevesebb 1779-ben: 2; ezek is külföldiek. Az egyetem budai korszaka alatt végzett orvosdoktorok közül kiemelkedik Benkő Sámuel,

20 aki később Borsod vármegye főorvosa lett, az egészségügyi helyrajzírás, orvosmeteorológiai megfigyelések és rendszeres kórboncolás hazai megteremtője. Kiemelkedő orvosírói tevékenységet a többi Budán végzett orvosdoktor nem folytatott, csak disszertációikat jelentették meg. Orvosi tevékenységük megítélése most nem feladatunk, de nem érdektelen, ha a rendelkezésre álló adatok alapján'1 elemezzük disszertációikat. A 45 orvos értekezése körül 38 esetben sikerült megállapítanunk, milyen témakörből készítették dolgozataikat. Legtöbben belgyógyászatból doktoráltak (21-en); bőrgyógyászatból hatan, hárman botanikából, szintén hárman gyógyszertanból, hárman szülészetből, 1—1 hallgató anatómiából, kórbonctanból, de sebészetből egy hallgató sem választott témát (gyakorlat hiánya!). Kiemelkedik témaválasztásával, felkészültségével, végzett munkája aktualitásával Oesterreicher Manes József, aki elvégezte Winterl tanár módszerével a budai gyógyforrások elemzését. A végzett hallgatók témáik kifejtése során többé-kevésbé alkalmazták a tudományos munka elemi módszereit. Bár sokat idézik az ókori klasszikus orvosszerzőket, korabeli irodalomra is támaszkodnak. Forrásaikat lapalji jegyzetben közlik, az értekezés végén pedig általában felsorolják az idézett szerzők nevét (műveik adatait nem). Feltűnő, hogy többször idéznek külföldi korabeli folyóiratirodalomból. Feltehetőleg használták az Egyetemi Könyvtár folyóiratállományát. Az idézett szerzők között nemcsak a kötelező tankönyvek írói nevével találkozunk, hanem olvasottságuk ennél szélesebb bázisú. E pozitív megállapítások mellett nem hallgathatjuk el, hogy az átnézett disszertációk elméleti, spekulatív megfontolások eredményei és összefoglalásai a témával kapcsolatos rendelkezésre álló nyomtatott irodalomnak. Nem egyéni és gyakorlaton alapuló megfigyelések szolgáltatták az értekezések alapanyagát. Ez a jelenség érthető, ha figyelembe vesszük, hogy nem állt rendelkezésre megfelelő kórházi beteganyag és a kémiai, anatómiai intézetek felszerelése sem volt korszerű. A budai korszakban írt doktori értekezések pár kivételtől eltekintve, nagyon egyszerű nyomdai kivitelben, kis formátumban és kis terjedelemben készültek. -° Benkő Sámuel (1743—1825), Trnka halála után 1793-ban jelölték a praxis clinica tanszékére is. Működése külföldön is elismerést vívott ki számára. 21 Győry T. : Magyarország orvosi bibliográfiája. 1472—1899. Bp., 1900.