Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)
TANULMÁNYOK - Zsebők Zoltán: Visszaemlékezés a magyar egészségügy megszervezésére, 1945-1948
A történeti hűséghez tartozik, hogy mielőtt kinevezésem megtörtént volna, felkerestem Molnár Eriket hivatalában, hogy bemutatkozzam neki. Elképzelhető, hogy 37 éves koromban — ennyi idős voltam ugyanis — nem kelthettem Molnár. Erikben a feladatában biztos és programdús fiatalember benyomását. Csak meghatódottsággal emlékezhetem vissza első beszélgetésünkre, amikor azzal bátorított engem, hogy hittel és szívóssággal úrrá leszünk a ránk bízott feladatokon. 1945. november 17-én elfoglaltam hivatalomat, és elkezdtem azt a munkát, amelyről csak azt tudtam, hogy sok és nehéz, s hogy olyan munkatársaim lesznek, akik majd átsegítenek a nehézségeken. A miniszter két főosztály gondozását bízta rám, az ún. Anyagellátási és az Egészségvédelmi Főosztály vezetését. Szerencsére mindkét főosztály élén akkor már kitűnő szakemberek állottak. Az anyagellátási főosztályt Ajtai Miklós, a jelenlegi miniszterelnök-helyettes vezette, az Egészségvédelmi Főosztályt dr. Tariska István kollegám. Ez utóbbi főosztályhoz tartozó Országos Közegészségügyi Intézet főigazgatója nekem nagyon régi és kitűnő barátom, dr. Gortvay György volt. A politikai államtitkár munkaköréből folyt, hogy a Minisztérium minden törvényelőkészítő, kinevezési és egyéb országos horderejű tervében, döntésében a politikai államtitkárnak álláspontját, nézeteit a miniszterrel közölnie kellett. Feladatomat nagyban megkönnyítette, hogy államtitkártársam volt Cseh-Szombathy László, a kedves barát és orvostárs. Ezenkívül a tárca vezetői között dolgozott adminisztratív államtitkárként dr. Vikol János és helyettese, dr. Simonovits István. Hosszú lenne elsorolni mindazoknak a nevét, akik ez időben velem együtt fáradoztak azon, hogy a magyar egészségügyet újjáépítsék. Inkább igyekszem képet festeni arról, hogy milyen feladatokat kellett megoldanunk. Az egészségügy teljesen dezorganizált állapotban volt. A fasiszták a kórházak felszerelését nyugatra hurcolták, s orvosaink nagyobbára a visszamaradt, hiányos felszereléssel dolgoztak. Nem volt intézményeinken tető, ablak, fűtőanyag, fehérnemű és élelmiszer. A pusztulást jellemzi, hogy egymagában a budapesti orvosi fakultás épületkárai mintegy 2 millió dollár értékűek voltak. Bár akadtak olyan intézetek, főképp vidéken, ahol öntevékenyen az állami apparátus, a helyi társadalmi szervek, a pártszervezetek mindent elkövettek, hogy a kórházakat működőképes állapotba helyezzék, mégis az egészséségvédelmi hálózat, a vidéki OKI állomások, a tüdő- és a nemibeteg-gondozók személyi és anyagi hiányok miatt működésképtelenek voltak. Szinte csodával volt határos, hogy egyes intézményeink miképpen szervezték meg elképesztő nehézségek közt működésképességüket, mint pl. a budapesti gyermekmenhelyet Waltner Károly és Dobszay László professzorok. Járványok fenyegettek elsősorban typhus, paratyphus stb^ Sürgősen meg kellett szervezni az egész országban a védőoltásokat. Egyes vidékeken 50 km-es körzetben nem volt orvos. A megindult infláció külön nehéz gondunk volt. Hiányoztak egyes gyógyszerek. Pótolhatatlan műszer- és gépparkunkat is elhurcolták az országból a németek és a hazai fasiszták, s megmaradt felszerelésünk jelentős része is a háborús események áldozata lett. Magasra szökött a csecsemőhalálozás. Százezres embercsoportok kelet—nyugat és nyugat—kelet irányú vándorlása fenyegető helyzetet teremtett az egészségvédelem területén.
