Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Zsebők Zoltán: Visszaemlékezés a magyar egészségügy megszervezésére, 1945-1948

A viszonyokat jellemzi, hogy nem volt az országban senki, aki lyssa-védőoltáshoz szükséges oltóanyagot elő tudott volna állítani. Mindenütt pusztulás, szétesett organizáció, anyag- és eszközhiány. Kivétel volt a funkcióképes klinika, kórház, egészségügyi intézmény. Állandó improvizálásra kényszerültünk, soha el nem képzelhető helyzetekben kellett gyakran „szabálytalan" megoldást találnunk. Csak arra voltunk tekintettel, hogy közérdekű-e amit teszünk, hogy a közt szolgálja-e, amire vállalkozunk? Bizony sokszor mellőztük azokat a formaságokat, amiket egyébként, normális viszonyok között senki se merne figyelmen kívül hagyni, aki minisztériumi íróasztal mellett ül és intézkedik. Sokat vállalvamerve jutottunk el odáig, hogy 1946-ban már a magyar egészségügyi hálózat jólrosszul funkcióképes volt. Elsősorban szinte megoldhatatlannak tűnt a gépekben és műszerekben mutatkozó óriási hiány, s ezt nem lehetett hazai produkciókból semmiképpen sem biztosítani. Fűtetlen műtőkben, hiányos felszereléssel, összetákolt röntgengépekkel dolgoztak túlterhelt orvosaink szerte az országban. Az ún. személyi ügyek napjainkat sokszor megkeserítették. Nem volt könnyű sok esetben eldönteni, hogy ki az, akire valamit rábízhatunk, és ki az, akire nem. A személyi kérdések ma is neuralgikus pontok, de akkor ez fokozottan így volt. Nyilván munkánknak ebben a részébe nem is kevés hiba csúszott be. Bíztunk olyanokban, akikben nem kellett volna, és talán nem vettük munkatársaink közé azokat, akiket lehetett volna. Elmondhatom azonban, hogy mindig körültekintéssel mérlegeltük döntésünket, s igyekeztünk a lehető legjobb megoldást választani. Amint mondottam, legnagyobb gondunk a fennálló műszer- és géphiány volt. Ebben a kérdésben kedvező fordulat volt az, hogy 194(5 késő tavaszi hónapjaiban a magyar kormány az amerikai hadsereg európai hadszintérre átszállított, feleslegessé vált hadianyagjából 15 millió dollár értékű vásárlási kerethez jutott. Mondanom sem kell, hogy minden tárca a maga igényeit tartotta elsőrendűnek. Mintha ma lenne, úgy emlékszem rá, hogy a Gazdasági Főtanács vezetőjéhez, Vas Zoltán államtitkárhoz voltunk meghíva annak eldöntésére, hogy az egyes tárcák milyen arányban részesüljenek a 15 millió dolláros árukölcsönből. Rendresorra mindenki elmondta, hogy milyen összeget kér a tárcája részére. Az amerikai hadsereg feleslegessé vált hadianyagai között teherautótól a mozdonyig, csokoládétól a kötszerig, gyógyszertől a röntgengépig minden olyan árucikk szerepelt, aminek hazaszállítása többe került volna, mint a szóbanforgó anyag értéke. Mikor rám került a sor azt mondtam Vas Zoltánnak, hogy a népjóléti tárca 5 millió dolláros keretet kér. Mint akit a vipera mar meg, úgy ugrott fel, s rám förmedt: „Hogyan képzeled ezt?" — Úgy képzelem, hogy én nagyon tiszteletreméltónak tartom a közlekedés, a nehézipar és minden tárca igényeit, de egy állam gépezetében van egy alkatrész ami 20 évig készül, és semmivel sem pótolható; s ez az ember. Ha én az embert nem tudom munkaképes állapotban tartani, akkor a legjobb teherautó vagy esztergapad, vagy mozdony sem ér semmit. Mondanom sem kell, Vas Zoltán nem fogadta el könnyen ezt az érvelést, de végül is sikerült a népjóléti tárca részére másfélmillió dolláros kontingenst megszerezni. Úgy éreztük akkor, ha ezt az összeget jól használjuk fel, nagymértékben előrelendítjük