Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Simonovits István: A magyar egészségpolitika 25 éve

TANULMÁNYOK A MAGYAR EGÉSZSÉGPOLITIKA 25 ÉVE TUTa a magyar egészségpolitika 25 esztendejét értékelni akarjuk, első feladaA A tunk megvizsgálni azt, mi volt az a talaj, amire az utolsó 25 esztendő egészségpolitikáját építettük. Más szóval mi volt az örökség, amit a régi Magyarország hagyott ránk? A felszabadulás előtti magyar egészségügyet általában úgy szoktuk jellemezni, hogy ennek a kornak egészségügyére jellemző egyrészt az, hogy az orvosok száma az ország lakosságához viszonyítva nemzetközi szinten is igen jó volt, hogy az orvosképzés és általában az orvostudományi kutatómunka magas színvonalon állott. Ha az egészségügyi intézetekkel, elsősorban a kórházi ágyellátottságot nézzük, akkor európai viszonylatban a közepesen ellátott országok között álltunk. A magas színvonalú orvosképzés biztosította azt, hogy az egyes egészségügyi intézményeink működése jó legyen. Ha az ország egészségügyi hálózatának működését nézzük, igen tarka kép tárul elénk. A felszabadulás előtti Magyarországon 15 minisztériumnak volt fontos egészségügyi feladata. Az egészségügyi ellátás irányításának fő felelőse a Belügyminisztérium. De az egészségügy fontos részei tartoztak más minisztériumok irányítása alá. Tarka képet mutattak az egészségügyi intézmények fenntartói is. így pl. kórházakat létesített az állam, a megyék, a városok, a társadalombiztosító intézetek, az egyházak, alapítványok, de magánosok is. Széjjeltagolt a társadalombiztosítás is. Az ország 33 társadalombiztosító intézete egymástól függetlenül létesült és működött. Ez természetesen nagyban rontotta az egészségügyi hálózat működésének hatásosságát. És ha népünk egészségügyi helyzetét nézzük, azt kell látnunk, hogy Magyarország nemzetközi viszonylatban a legrosszabb helyeken állott azokban a statisztikákban, amelyek akár a tuberculosis halálozásról, akár a csecsemőhalandóságról, akár a tífuszmegbetegedések számának alakulásáról stb. számoltak be. Pontos vetülete volt ez az ország társadalmi helyzetének, amely az ipari és mezőgazdasági munkásság példátlan kizsákmányolására épült. 1928-ban a munkásság 40%ának 10 órás vagy annál is hosszabb volt a munkaideje. A munkásságnak még mindig a 8 órás munkaidőért való harc állott célkitűzései elején. Még rosszabb a mezőgazdasági dolgozók helyzete, akikről a kor gazdag szociográfiai irodalma, mint „3 millió mezőgazdasági koldusról" beszélt. SIMONOVITS ISTVÁN