Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Ruttkay László: Trencsénteplic fürdő a XVIII. században és a XIX. század elején

Mindezekből kitűnik, hogy Trencsénteplic fürdőszabályzata mintegy 200 évvel ezelőtt nagyrészt már ugyanazokat a szempontokat kívánta figyelembe venni, és a komoly fürdőzők érdekeit ugyanúgy védte meg, amint az a mai modern gyógyfürdőkben általában megvan, biztosított, sőt egészen magától értetődő. Egy vonatkozásban azonban igen jelentős különbségre kell rámutatnunk a XVIII. századbeli Trencsénteplic és bármely mai gyógyfürdő között. Ez pedig a fürdőzés anyagi oldalára vonatkozik. A Szabályok 23. cikkelyéből kitűnik ugyanis, hogy a fürdőket igénybe vevők a fürdésért, a felszerelésért, sőt a „Fürdő tulajdonát képező dolgok használatáért" semmit sem tartoztak fizetni. Beléptidíj tehát a fürdőbe nem volt, a mai „kurtaksa" természetesen szintén teljesen ismeretlen. A 23. cikkely, miután megindokolja, hogy a Fürdőmester és alkalmazottai milyen nagy munkát végeznek a fürdőben és annak megfelelő felszereléséért anyagi felelősséggel szintén a Fürdőmester tartozik, erre tekintettel arra kéri a fürdőző és a fürdő felszerelését igénybevevő vendégeket (tehát nemcsak a Fürdőmester engedélyével, hanem az alkalomszerűen ott fürdőket is), hogy ezért a Fürdőmestert és alkalmazottait megfelelő (tehát tetszésszerinti!) „díjban és jutalomban részesíteni törekedjenek". így tehát a kötelező díjak helyett maradt a tetszésszerinti „borravaló". A Szabályok megsértéséért a Fürdőmester által kirótt büntete'sekért befolyt pénzösszegeket pedig a szegények és az arra rászorulók kapták. Mindezekből tehát a tulajdonos Illésházyáknák egyetlen garas sem jutott. A. Carl idézet munkájában kiemeli [9], hogy Trencsénteplic mindenkori tulajdonosai kötelezően biztosították a fürdő területén lakó polgároknak és parasztoknak azt a jogát, hogy házaikban díj ellenében vendégeket elszállásoljanak. Az uraságnak járó regálék, tehát az őket a vadászat, a halászat, a húskimérési jog (mészárszék), a vendéglők, étkezőhelyek és kávéházak után megillető haszonvételből befolyó jövedelem sérelme nélkül mások az uraság engedélyével ilyen helyiségeket berendezhetnek és azokat üzemben tarthatják. Kiemeli azonban A. Carl azt is, hogy ezzel szemben Trencsénteplic mindenkori tulajdonosai teljesen ingyen bocsátották a fürdőket a látogatók rendelkezésére, tehát minden díj nélkül, sőt semmiféle díjat sem szedtek a telepen levő házak tulajdonosaitól a náluk elszállásolt vendégek által fizetett bérösszegek után sem. Ez a nagyvonalúság, sőt bátran nevezhetjük áldozatkészségnek is, igen jellemző az Illésházyakts. még abban a korban is, amikor Európa más jelentős fürdőhelyein, a csehországi, ausztriai, német vagy olasz területen virágzó különböző gyógyfürdőkben a fürdők ilyen „ingyenes" használata már teljesen ismeretlen volt, sőt adatok vannak arra nézve, hogy a fürdőzés elég drága gyógyítási mód volt, amit a szegény ember sohasem engedhetett meg magának. Pedig láttuk Trencsénteplic történetének rövid vázlatából, hogy az Illésházyzk, különösen a XVIII. sz. elején Miklós, de méginkább József mennyit áldoztak a fürdő kiépítésére, felszerelésére, csinosítására. Természetes, hogy — modern terminológiával élve — ezek a „beruházások" igen jelentős anyagi áldozatokat igényeltek. De a fentiekből kitűnik az is, hogy a fürdő fejlesztésénél és fenntartásánál ezt a főúri családot semmiféle financiális érdek nem vezette, nem kívánták azt sem, hogy a befektetések amortizálódjanak, de még kevésbé