Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Kiszely György-Antalfi Sándor: Néhány adat a genetika történetéhez

tősen előtérben áll és különösen a vulgárdarwinisták számára jelentett kényelmes megoldást a legnehezebb evolúciós kérdésekre. Azonban minden azon múlik, vajon bizonyítható-e a szerzett tulajdonságok öröklődése? Ez a kérdés ma is nyitott, de egyrészt nehéz konkretizálni, mit is neveznek szerzett tulajdonságnak, másrészt a variabilitás biológiai jelensége e szempontból csak populatiogenetikai síkon vizsgálható. Történelmileg a kérdés érdekessége, hogy kiélezetten jelentkezett néhány évtizede a micsurinizmus, főleg pedig a liszenkoizmus tanaiban. A genetika biochemiai és submikroskópos vonatkozású új megismerései azóta ezeket az elgondolásokat megfosztották aktualitásuktól. Az alkalmazkodás biológiai folyamata ebben a történelmi aspectusban szintén más értékelést nyert. Ma nyilvánvalónak látszik, hogy az evolúcióban az alkalmazkodás szintén populatio-genetikai alapon értelmezendő. Az evolúció szempontjából nem az egyik alkalmazkodás konkrét jelenségeinek, hanem az alkalmazkodóképesség genetikailag rögzített formáinak van jelentősége. A melegvérűség, helyesebben hőszabályozó képesség pl. nem alkalmazkodási jelenség rögzülése az evolúcióban, hanem egy olyan mutáció-typus populatio-genetikai előretörése, amely a környezeti hőmérséklettől — bizonyos egyedi alkalmazkodási határokon belül — az élőlényt függetleníti. Az alkalmazkodás és függetlenülés két összekapcsolódó, de nem azonos biológiai jelenség. A Lamarck, Micsurin és Liszenko által hirdetett környezeti elsődlegességre vonatkozó, közel másfél évszázados koncepció nem tartható tovább és e tekintetben a darwinizmus is csak a modern genetika alapjára helyezkedhet. A genetika történetének érdekes része a hybridisatio gyakorlati alkalmazása. A hivatalos tudomány e tekintetben az 1700-as évekig tud visszapillantani. Koelreuter (1733—1806) és Gaertner (1772—1850) hibridisatiós kísérletei éppúgy, mint Naudin 1863-ban közölt több, sikerrel végzett kísérlete — nem szerencsésen — különböző fajok keresztezésére irányult. Az utóbbi szerző bizonyos eredményeit a használt Datura-fajok (D. Laevis és D. stramonium) közeli rokonságának köszönhette. Annál szerencsésebbnek (vagy talán inkább zseniálisabbnak?) nevezhetők Mendel kísérletei, aki azonos faj különböző tulajdonságok szerint válogatott egyedeit keresztezte. Az általa felfedezett törvényszerűségek: az uniformitás, a hasadás és a tulajdonságok szabad kombinációjának szabálya, valamint a dominantia és recessivitás jelenségeinek felismerése a korszerű, tudományos genetika alapjai. Még érdekesebb azonban, hogy éles szemű megfigyelések már az ókorban agyafúrt következtetésekre vezethettek, az öröklődés folyamatának gyakorlati kiaknázhatóságára, olyan öröklődési vonatkozásban, amelynek tudományos tételbe foglalása Mendelig váratott magára. Mózes I. könyve 31. része a következő szöveget tartalmazza: „... 7. De atyátok engem megcsalt ... mindazáltal Isten nem engedte, hogy nekem kárt tehessen 8. Mikor azt mondotta : A pettyegetettek legyenek a te béred, a juhok mind pettyegetetteket ellenek vala. Ha azt mondotta : A csíkoslábúak legyenek a te béred, a juhok mind csíkoslábúakat ellenek vala. 9. így vette el Isten atyátok jószágát és nékem adta.