Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Zoltán Imre: Az orvosképzés fejlődése és az egyetemi reformok Magyarországon

Mire e sorok megjelenjek, kezdetét veszi a hazai orvosképzés 200, tanéve, E tanév során, majd a következőkben a tizenegyedik oktatási reform bevezetése eló'tt állunk. Megint egy oktatási reform? Igen, Mindig, mert egy ún. „oktatási reformmal" sohasem fejeződik be a képzés fejlődése, még ha a formák, amelyeket egy-egy reform megteremt, hosszabb-rövidebb ideig fenn is maradnak. A tudomány és a társadalom fejlődése megköveteli, hogy az orvosképzés kövesse ezt a fejlődést, és minél kevesebb késedelemmel elégítse ki a fejlődés hozta követelményeket. Ha ehhez hozzávesszük a tudomány mai, soha nem látott ütemű fejlődését, világos, hogy az oktatásban bekövetkező változásoknak is gyorsan kell követniök egymást, A tudomány gyors fejlődése fokozza azt az ellentmondást, amit Markusovszky hivatkozott megjegyzésében már 1858-ban kifejtett és amely az ismeretanyag állandó bővülése és az oktatásra szánt idő között fennáll. Az orvosegyetemi oktatásra ma is ö év áll rendelkezésünkre, mint a század elején. Az ismeretanyag pedig, amelyet ma kell közölni hallgatóinkkal, sokszorosa a 60 év előttinek. Nemcsak új tudományágak születtek és születnek, de egyes tudományágakon belül is meghatványozódtak a tudnivalók. Ez az ellentmondás a felsőoktatás legnagyobb gondja, nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Az utolsó évtizedekben tanúi vagyunk számtalan próbálkozásnak, új oktatási rendszerek bevezetésének, amelyek a legkülönbözőbb elgondolásokból születnek, de amelyek mind ezt az ellentmondást kívánják feloldani. Egyáltalán, megoldható-e ez a kérdés? Ha abból indulunk ki, hogy az oktatásra fordított idő nem hosszabbítható meg, vagy legalábbis lényegesen nem, és hogy az ismeretanyag bővülése szakadatlan folyamat, valószínű, hogy kompromisszumok nélkül nem. Okos kompromisszumokkal azonban bizonyosan. Kétségtelen, hogy időnkint szükséges az oktatási rendszeren is változtatni, amin a tantárgyak számát, elosztását, a szigorlati rendet, az elméleti és gyakorlati oktatás arányának meghatározását, ezen belül is az oktatás formáinak esetleges megváltoztatását lehet érteni. Az ezekre a kérdésekre szorítkozó „oktatási reformok" esetleg hosszabb időn át is érvényben maradhatnak. Sokkal rugalmasabban kell változnia azonban az oktatott tárgyak tartalmának, az ún. tematikának. Nagy és jelentős lépés volt a tematikák kidolgozása az 1965/66, években; ezek a tartalmilag is egységes oktatás feltételeit teremtették meg orvostudományi egyetemeinken. E tematikák azonban nem maradhatnak meg hosszú ideig. Nem képzelhető el pl. az orvosi fizika vagy az élettan oktatásában, hogy a tárgy tartalmán ne kelljen rövid időközönként változtatni. A klinikai tárgyak tekintetében a változások általában nem követik ilyen gyors ütemben egymást, de ott is mást kell tanítanunk 1969-ben, mint amit 1965-ben tanítottunk, és bizonyos, hogy a klinikai tárgyak tartalmát is állandóan, viszonylag rövid időn belül változtatni kell. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a magyar tanszékek és tanáraik ezeket a változásokat oktatásunkban külön ösztönzés és irányítás nélkül, mint a leginkább magától értetődő dolgot, keresztülviszik. Mégis nem elképzelhetetlen egy olyan magasabb testület, amely az orvosképzés elméleti és gyakorlati szakembereiből állna, amely folyamatosan foglalkoznék a tematikák megfigyelésével, és a megítélése szerinti szükséges időközökben javaslatot tenne megváltoztatásukra. Lényeges,