Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Szodoray Lajos: Orvosképzés a vidéki magyar egyetemeken

tót említik a vonatkozó írások. II. József uralkodása idején az intézmény átalakult királyi főiskolává: Lyceum Academicum Regiummá, ahol sebészorvosi képzés folyt. A későbbiekben /. Ferenc uralkodása idején nagyobb kórház felállítására került sor, amelyet a királynő nevéről Carolina kórháznak neveztek el. Az erre vonatkozó írásos adatok szerint ennek az intézménynek keretében különböző orvosi tárgyak oktatása is folyt. Csajkás Bódog írása szerint patofiziológiai jellegű előadásokon és sebészeten kívül szemészetet is oktattak. Gortvay adatai szerint 1771-ben az intézmény Institutum Medico-Chirurgicummá alakult át, míg Issekutz közlése szerint ez csak 1786-ban történt meg. 1794-ben a sebészjelölteket már 4 szaktanár oktatta, 1836-tól kezdve a sebészorvosi képzést 3 évre emelték fel. A kórházi orvosképzés jelentőségét jól mutatja az a körülmény, hogy itt olyan kiváló orvosegyéniségek oktattak, mint Lenhossék József, Jendrassik Jenő, Balogh Kálmán, Török Aurél és mások. 1818-ban a Carolina kórház országos jellegűvé alakult, és egyre inkább megközelítette a korszerű orvosi oktatás formáját és tartalmát. Már az 1848—49. évi szabadságharc idején Kolozsvár város kérte a főiskola átalakítását egyetemmé. A bekövetkezett politikai események folytán csak 20 évvel később, 1868. február 9-én, szólíthatta fel Eötvös József közoktatásügyi miniszter a kolozsvári sebészorvosi taniskolát, hogy tegyenek javaslatot Egyetemmé fejlesztésük tárgyában. I. Ferenc József 1872-ben hagyta jóvá azt a javaslatot, mely szerint a kolozsvári egyetem felállítása időszerű és szükséges. Ennek nyomán 40 egyetemi tanár kinevezésére került sor, akik közül 11 az orvosi karon működött. Az első orvoskari dékán Cifra Ferenc anatómus volt. Érdemes megemlíteni, hogy itt került felállításra hazánk első élet- és kórvegytani tanszéke, melynek vezetője Plósz Pál lett. Ugyancsak Kolozsvárott állították fel az első elme- és idegkórtani, valamint az első bőr- és nemigyógyászati tanszéket is 1889-ben, amikor ezek a tárgyak csak fakultatív jellegűek voltak. Tudománytörténeti szempontból különös jelentősége van annak, hogy az általános kórtani intézet élére a kiváló és energikus Hőgyes Endre került. Az ő munkálkodásának és kitartásának köszönhető, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvosi szakosztálya megalakulhatott, és Erdély orvostársadalmának tudományos fórumává vált. (Érdemes azt megemlíteni, hogy az egyesületnek 1859-ben történt megalakulásában Döbrentein&k is része volt.) Hőgyesntk és professzortársainak lelkesedése, szorgalma tette lehetővé, hogy az igen szűkös körülmények között felállított orvosi intézetek és klinikák csakhamar magas színvonalú és kitűnő oktatógárdájú létesítményekké váltak. Csupán 1880ban kezdődött az egyetemi épületek felépítése, és ezután vált lehetővé, hogy a jó oktatómunka mellett a tudományos munkát modern színvonalon fejlesszék ki. A még élő, s az I. világháború előtt működő egy-két kolozsvári orvos megnyilatkozása szerint (Berde Károly, Issekutz Béla, Jeney Endre) az orvosi fakultásnak legnagyobb érdeme és jellemzője volt az oktatóknak a hallgatókkal végzett baráti hangulatú, rendszeres gyakorlati foglalkozása. Ezt azért is kell hangsúlyozni, mert a túlzsúfolt budapesti orvosi fakultás nem adhatott lehetőséget arra, hogy az oktatók és a hallgatók között ilyen közvetlen baráti viszony kialakuljon. Ebben az intenzív gyakorlati oktatásban különös érdeme volt Purjesz Zsigmond belgyógyász tanárnak, aki közismerten munkájának nagyrészét a hallgatók gyakorlati oktatására helyezte. Utóda, id.Jancsó Miklós pedig modernné