Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Réti Endre: Orvosdoktori disszertációk (1769 — 1848)

tok a holttestek boncolását intézni, A keresztény Európában elterjedtek a bonctani székek s termek, a könyvtárak rövid idő alatt megteltek hasznos felfedezésekkel." Érdekes, hogy a kor kívánságának megfelelően az egész orvosi kar elfelejti, milyen akadályokkal kellett a tudománynak Európában küzdenie, amelyeket az egyház emelt a legsúlyosabb tilalmakkal súlyosbítva az anatómia gyakorlása ellen. Guggenberger disszertációjának alacsony színvonalát mutatja a következő részlet is, amelyben a hazugságot abszolút bűnnek tekinti és tagadja, hogy az orvosnak joga volna a beteg érdekében hazudni. így ír: „Valóban azt hiszik, hogy ama felette közönséges elvet, miszerint a beteget, hogy kigyógyuljon lehet megcsalni is, jónak tartják, azon orvos, ki azt hiszi, van hazugság, mely nem vétkes, magát csalja meg." Később a szerző mégis beismeri, hogy nem lehet minden alkalommal felfedni az igazságot. Az egész kor természettudományos vonatkozásban vezető gondolatmenetének rövid összefoglalását tartalmazza az 1822 decemberében megvédett orvosdoktori értekezés, amely az élet első szakaszáról tárgyal, és amelyet Aloisius Héda hungarus Dubniczensis írt. Az értekezés összefoglalója azt mondja, hogy minden időleges életforma, így az emberélet is, mint egyéni élet különböző állapotokkal, különböző korszakokkal rendelkezik. Ingadozás és feszültség jellemzi, két egymással szemben álló pont között, mely egyike anyagi, a másik ideális. Mindkét oldal egyszerre fejlődik, de egy relatív tökéletesség bizonyos célja felé. Az evolúció az emberi szervezetben előrehaladó metamorfózist mutat, amelyet a vegetatív, az animális és a szenzitív élet formáinak komplexumában figyelhetünk meg, az állati élet jelenségeken keresztül érkezik ahhoz az életformához, amely az emberben tökéletesedik, míg az egész emberi szervezet kibontakozik. A szervezet e fejlődés alatt különböző normális és abnormis jelenségeket mutat; azután nemcsak a szervezeten belül alakulnak ki vitális szinergiák és biotikus kapcsolatok, hanem ugyanez köti az egyéni szervezeteket össze az abszolút kozmoorganizmussal és univerzális organizmussal. Érdemes megfigyelni azt a dialektikát, amely ebben az idealista gondolkodásban fellelhető. Ez eredetileg már Leibniztől kezdve az újkorban bevitte a fejlődés gondolatát a biológiába, A szerves részeknek ezt a konstitúció ját maguk között is és a külső természettel, a szervezet fejlődését és minden relációját kellett kibontanunk, vizsgálnunk, megfigyelnünk és tudományosan megmagyaráznunk, ha az emberi szervezet fejlődésének történetét akarjuk ismerni: „Egy egész teljes szerveset és nemcsak töredékében". Elmondja továbbiakban, hogy azt az oldalát az életnek, amely érzékeink előtt megnyilatkozik, nevezzük reálisnak, amely felfogható, érzékelhető, míg a másik oldal, amelyet csak az ész lát képzelete által tudományos egységben, ideálisnak. Sokkal magasabb szintet képviselő és — bár idealista — a természettudományos gondolkodáshoz az előzőnél közelebb álló az a disszertáció, amelyet Franciscus Entresz atris obstetriciae magister hungarius posoniensis bocsátott közre 1821 szeptemberében Nemes Lander er Ludovicus betűivel Pesten, és amely a következő címet viseli: „Mors qua phenomenon mechanice, chemice, dynamice et biotice consideratum." E címnek már az az érdekessége is megvan, hogy szint e az összes, Engels által is felsorolt mozgásformákat magában foglalja. Az értekezés bevezetése így kezdődik: „Érzékeink tárgyai a jelenségek világában, 15 Orvostörténeti Közlemények