Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Szentgyörgyi István: A magyar gyógyszerészképzés iránya a XIX. század második felében

el túlságosan más országokétól. Azonban ez utóbbiakban már napvilágot láttak olyan intézkedések, amelyek töretlen lendülettel biztosítottak a gyógyszerészet fejló'désének (kötelező érettségi, közegészségügyi tárgyak, gyógyszerészi iskolák Svájcban — 1893-ban — és Franciaországban, széleskörű elméleti és gyakorlati oktatás [12]). Az igény egy haladó szellemű képzési rendszer megteremtésére hazánkban is jelentkezett; de az az igény még nem kristályosodott ki, mindössze abból lehetett rá következtetni, hogy a gyógyszerészetet kívülről és belülről egyaránt érték támadások. Azok a támadások és bírálatok, amelyek nem a gyógyszerész-társadalom részéről jelentkeztek, jelentőségükben a feldolgozás szempontjából alul maradnak a szakterület saját magáról alkotott véleményével szemben. Érdemes elsőként a híres pesti gyógyszerészt, Müller Bernátot [14] meghallgatnunk. Szisztematikus alapossággal igyekszik az igazságot kideríteni; tudni és felismerését közölni is akarja abban a kérdésben, mi az oka a gyógyszerészet jelen alacsony színvonalának. Gondolatmenete figyelemre méltóan világos, céltudatos. Elsősorban szükségesnek tartja „a gyógyszerészet fogalmát kijelölni". Ezzel kapcsolatban írja: „A több oldalról védett elnevezés — tudomány — épen oly hibás, miután ezen tudás csak anyagi és üzleti célok elérésére használtatván, a tulajdonképpeni tudomány rangjára már igényt nem tarthat. A mi egész kiképeztetésünk célja nem lehet más, mint az üzleti gyógyszerészeinek alkalmas, megbízható és buzgó egyéneket nevelni.. Kifejti, hogy az „algimnázium" 4 osztályát végzett hallgatók nem választhatnak pályát érett megfontolással. Javasolja, hogy csak a nyolc gimnázium elvégzése után mehessenek egyetemre. Pálcát tört a gyakornokképzés céhszerű jellege felett: ,,. . . a gyógyszerészi tanulásnak eredménye általában függ az üzlet viszonyaitól, azaz idő és körülményektől, a gyógyszerész egyéniségétől, azaz szakismeretétől és tanításától." Kötelezik ugyan a gyakornokot a szakkönyvek olvasására, azonban ezek oly különbözőek, hogy rendszeres tanítás és vizsgáztatás ezek alapján elképzelhetetlen. „Az egyéni önkényes tanítás hallgatólag meg van engedve és erősítve." Bírálatot mond a gyógyszerészi felsőoktatásra is. Elveti azt a javaslatot, hogy hároméves legyen az egyetemi tanfolyam, mert. a „felvett iskolai képzettség mellett haszonnyújtás nélkül a legtöbb esetben nyomasztó, gyakran pedig az egész jövőre hátrányos lenne." Véleménye, hogy a gyógyszerészet csupán alkalmazza az egyes tudományokat, ennélfogva felesleges azok mélyebb tanulmányozása, mert csak fél munkát eredményez, hiszen minden tudományban, mely érinti a gyógyszerészetet, nem lehet elmerülni. „Ne ámítsuk magunkat azon eszmével, hogy a gyógyszerész természetvizsgáló is legyen : igen jó, ha mellesleg az." Követeli a speciális gyógyszerészeti tantárgyak létrehozását, gyógyszerésztanárokkal, mert ez jelenti a szakma tudományos megerősödését. — Szavaiból kiviláglik, hogy az egyetemi oktatás színvonala már csak következmény, mint ahogy következmény a gyógyszerészek által tabuként őrzött gyakornokképzési rendszer is. Sajnálatos, hogy még 1892-ben is széles körökben találkozunk azzal a véleménnyel, hogy „az egyetem mai tanrendszere az, mely akadályozza, hogy a gyógyszerészhallgatók sem a kellő művelődést nem nyerik, sem az őket megillető becsülésben nem részesülnek". A gyógyszerészek részéről egyre-másra születnek meg az ellentmondásokkal teli reformtervezetek, elképzelések. Metzger Ede [15] bírálja ugyan a gyakornokig!