Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Oláh Andor: Pápai Páriz Ferenc, a magyar Hippokratész (1049—1716)

jegyzés nélkül — igen sok, még ma is használatos népi gyógyszert és gyógymódot alkalmaz, hanem annyiban is, hogy egy rendszerben mozognak. Másutt kifejtettem már, hogy a magyar népi orvoslás a hippokratizmus élő forrása [14]. Vagyis: primitívebben, egyszerűbben, kevésbé absztraktan (objektívebben), mint Hippokratész, de a népi orvoslás is humorális patológiás szemléletű. Igen sokféle formában és gyakran beszél a jó és rossz vér különféle változatairól, mint az egészség és betegség forrásáról, fenntartójáról. Csakúgy az érlelésről és a rossz nedv kitakarításának szükségességéről, a megrekedés veszélyéről. Az ember természetének, a betegségre hajlamosságnak is nagy jelentőséget tulajdonít. A természet gyógyító erejében bízik és a hippokratészi „diétá"-nak megfelelő módszerekkel, természetes gyógymódokkal gyógyít. Kimutattuk a hippokratészi tükörképszemlélet — a mikrokozmosz a makrokozmosz tükörképe — magyar népi megfelelőjét, és egy betegség („méhfulladás" — „szinádra") hippokratészi és magyar népi leírását, kóroktanát és gyógyítását aprólékosan összevetve, meglepő analógiákat mutathatunk ki a kettő között [15]. (Magyarázatot kerestünk e meglepő analógiára, hasonlóságra [16]). Ezen felül pontról pontra egybevetettük és egyeztetni tudtuk a magyar népi hippokratizmust Pápai Páriz humorális patológiájával, hippokratizmusával egy orosházi kenőasszony tudományának elemzése során [17], Nem bocsátkozunk ismétlésbe. Summázásul csupán azt állapítjuk meg, hogy Pápai Páriz tehát nemcsak egyetemen és könyvtárban (a reneszánsz és humanizmus korának tudós orvosainak tanításából, műveiből és a görög-latin auktorok nem középkori szemléletű tanulmányozásából) tanult orvostudományt, hanem a magyar néptől is,, a parasztorvosoktól, „tudósok''-tói. Ezért magyar Hippokratész. Nem kritikátlanul és önálló, eredeti szemlélet híján merített a magyar népi orvoslásból. Általában elvetette a domináló humorális patológia mellett még töredékesen, periferikusan fennmaradt demonológikus-animisztikus jellegű orvoslást (mert erre az ősi sámánisztikus demonológiára, pneuma-tanra épült rá később a humorális patológia). Például ilyenképpen: „Az asszonyok áltál elkövetni szokott babonákról, melyekkel az igézetben élnek, minthogy semmi természeti erő bennek nem látszik, nem szólok. Az egy szenes vizet tehetnők kérdésbe. Legalább abban a szénben vagyon belső felforrást elnyomó erő, izzaszt is : azért nem haszontalan, ha jól adnák innya benne. A kívül véle mosás nem tészen többet, mintha rózsavízzel mosdatnád : hívesíti és könnyebben elaluszik utánna" (394. 1.). [ Nyilván nemcsak az igézetre érvényes kijelentése. Egyetemes érvényű, az egész Pax corporisra vonatkozó módszert árul el : minden betegség során — alapos ismeretei alapján — latra vetette, megrostálta a népi orvoslás tudásanyagát és csak azt vette át, amit helyesnek tartott, amiben helyes felfogást, természeti erővel bíró gyógyszert sejtett, a többiről, ami a rostából kihullott, említést sem tesz. Sokszor helyes, korszerű magyarázatot adva egyes betegségek okairól, fészkéről, jelentéseiről küzd a „babona", a népi orvoslás demonológikus, animisztikus felfogásai ellen. Akár úgy, hogy magyarázat közben említi a demonológikus felfogást, akár úgy, hogy meg sem említi. „A megnyomásról, vagy lüdércről. E nyavalya nem egyéb, hanem oly megnehe-