Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Oláh Andor: Pápai Páriz Ferenc, a magyar Hippokratész (1049—1716)

zédése a testnek, melyet alvás közbe érezvén, a képzelő elme vagy egy, vagy más állatnak rajta fekvését, és annak terhes nyomását képzeli; úgy, hogy alig vehet lélekzetet is miatta, noha ez a nyomás nem képzelt állattól, hanem a nyers, és még a természettől eléggé meg nem főződött, s készíttetett bő nedvességtől vagyon" (51. 1.). A mesterek tanításán [18] — mindenekelőtt Hippokratész! — kívül a nép hagyományos orvoslása Pápai Páriz tudományának másik jelentős forrása. Nem lenne az új korszak, a humanizmus gyermeke, ha nem fejlesztené szüntelenül tudását önálló megfigyelésanyaggal, nem hagyatkozna a maga tapasztalatára is ezenfelül! Már amikor a magyar népi orvoslás tanulmányozásába merül, ez is „ki a szabadba", de — mint említettük — a régi görög-római orvosok tanításához, műveihez is másként közeledik, nem a középkori „előítéletek" (helyesebben sajátos szemlélet) jegyében, igézetében. (Persze sok mindent átvesz, elfogad azért, amit a későbbi tudomány hiedelemnek bélyegez, hiszen teljesen még nem alakult ki ebben a küzdelmes korban az új tudományos érvényrendszer! Majd a XVIII. században, az enciklopédisták működése jelenti a döntő lépést az új tudományos értékrendszer kialakulásában. Mégis — a fentiek tudomásulvétele mellett — külön fejezetet érdemelnek önálló megfigyelései. A köszvény és sciatica orvosságairól szólván, így ír : „Jó az hévség szítatására a Galbanetum (noha ezzel, hogy tudnám, e nyavalyában mások nem éltek),kenjék véle tollúval, az hévségnek kiszítatására" (203. 1.). Sejthetjük, hogy máskor is — akár említi külön, akár nem — ugyancsak él olyan orvossággal is, mellyel abban a nyavalyában mások nem éltek még. Önálló megfigyelésre vall, hogy az olasz és a német népi orvoslásra, népi gyógyszerekre is hivatkozik, melyekkel utazása során ismerkedhetett meg (281. és 111. 1.). Megfigyelte és megismerte a különböző népek életmódját, szokásait, temperamentumát, sajátos betegségeit, a mesteremberek munkáját és foglalkozási betegségeit. Összehasonlítja egymással a nemzetek gyógymódjait, betegségformáit [19]. Gyakran tesz tanúságot arról, milyen jól ismeri, mennyire tanulmányozta a magyarok életviszonyait, konstitúcióját stb. Orvosi javaslatait igyekszik a magyar „humor"-hoz, életmódhoz szabni [20]. Nemcsak az orvosságokról, hanem a betegségek jeleiről, jelentéseiről, fészkeiről és okairól szólván is kitűnő megfigyelőképességről tesz tanúságot, s tapasztalatait szépen, sajátosan egyéni stílusban, nagy képi erővel rögzíti meg. Orrvérzés: „vagyon ez vagy a vérnek nagy bőségétől, mely akkor mint a búsult bor a hordókból, kiüti magát az érből, megszakasztván azt" (76.1.). — Torokgyík; „E nyavalya rendszerént az ifjabb idejű embereken esik meg, mind a vérnek bőségétől, mind pedig a bilisnek ; mely miatt is a vér, mint a hordókban a bor felforr és utat keres, az hol kiüsse magát ; kiüti pedig a torokban könnyebben magát, mivel tág és puha húsokkal rakva" (100. 1.). — Gyomorfájás: „gyakrabban nem állandó ez, hanem hol az étel után, mikor az emésztésnek kellene lenni, akkor kínoz a gyomorban rekedt rossz sült nedvesség, az új ételtől, italtól, mint a mész a víztől,