Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)
TANULMÁNYOK - Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlései (1841-1933)
A VÁNDORGYŰLÉSEK SZERVEZETE Hogy megértsük ezeknek a rendezvényeknek szervezetét, fel kell idéznünk az alapítás idejében felvetődött gondolatokat, amelyek a későbbiekben módosultak ugyan, de jelentős mértékben befolyásolták a későbbi fejlődést. Bene Ferencet eredeti elgondolásában az vezette, hogy az ország orvosait összefogja. Bugát Pál is azt javasolta, hogy csakis „orvoskari" emberek vegyenek részt, s úgy gondolta, hogy ezek a vándorgyűlések lazább szervezetükkel összefognák a több vidéki centrumban már megalakult orvosi egyesületeket. A különböző egyesületek összefogására szolgáló mozgalom nem akart újabb egyesület lenni, ezért is alakult ki különleges szervezete. „Rendes és lekötelezett tagok" felvételére nem is gondoltak, azonban állandó vezetőség megteremtésére törekedtek már a legelső időkben [7]. Minthogy akkor még csakis az orvosok bevonására gondoltak, a vezető a legfőbb magyarországi orvos, az országos főorvos lett volna. Az erdélyieknek a mozgalomba való esetleges bevonása éppen ezért problémát okozott, minthogy „elnökjeinkre nézve kétfejűséget okozna": ez esetben a magyarországival egyenrangú erdélyi főorvosnak is osztoznia kellet volna a vezető tisztben. Mikor azonban az első vándorgyűlést megtartották, már nemcsak orvosokat hívtak meg, hanem mindenkit, aki a természettudományok iránt érdeklődött. Ez a változott helyzet szükségessé tette, hogy a vezetésben az orvosokon kívül nem orvosok is részt vehessenek. A széles kör bevonása miatt az ülések elnökei (az első két pesti gyűléstől eltekintve) már nem orvosok voltak, hanem a környék társadalmi életének legprominensebb képviselői (főispánok, egyházi és világi vezetők). Kolozsvárt a főkormányzó, Teleki József gróf, Sopronban Esterházy Pál herceg, Pozsonyban Apponyi Albert, Egerben Bartakovics Béla érsek látta el ezt a tisztet, nagy buzgalommal. A vándorgyűlések mozgalmának összefogására, a folyamatosság biztosítására 1863-ban országos választmány alakult. Ebben már csakis természettudósok, elsősorban orvosok vettek részt. Különösen sokat köszönhetett a mozgalom Kovács József sebészprofesszornak, Szabó József geológusprofesszornak és Chyzer Kornélnak, a belügyminisztérium egészségügyi osztálya vezetőjének. A választmány utolsó elnöke Dollinger Gyula professzor volt, az alelnöki tisztet ugyanekkor Ilosvay Lajos, a neves kémikus töltötte be. A különböző szakok csoportosítására az Alapszabály szerint „osztályok" (szakosztályok) szolgáltak, „magában értvén, hogy a résztvevő tagok számához és minőségéhez képest ezen osztályokat szaporítani vagy kevesbíteni szabad leszen". Az osztályok száma évről évre nőtt. Általában két nagy törzsbe osztották az osztályokat, az orvosira és a természettudományira. A közegészségügyiből társadalomtudományi osztály különült el (1865), ez lett a magja a később önálló társadalomtudományi szekciónak. A mozgalom, éppen különleges szervezete miatt kezdetben nem rendelkezett anyagiakkal. A 3. gyűléstől kezdve a gyűlésekre jelentkezettek részvételi díjat fizettek, ennek ellenében megkapták a gyűlés Napi Közlönyeit, a jegyzőkönyvnek is megfelelő Munkálatokat és több speciális kiadványt.
