Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlései (1841-1933)

RÉSZTVEVŐK A Napi Közlönyök és a Munkálatok minden beiratkozott tag nevét közölték így pontos adataink vannak a megjelentekről. Nemigen volt abban az időben olyan orvos vagy természettudós hazánkban, aki ne vett volna részt néhány vándorgyűlésen. Sokan rendszeresen látogatói voltak ezeknek a rendezvényeknek. Jedlik Ányos, a pesti egyetem híres fizikusprofesszora például 19 vándorgyűlésnek volt szerény, mégis aktív résztvevője. Még Táncsics Mihály is szerepelt két gyűlés névsorában. (Besztercebányán foglalkozásként azt írta be: „vegykém", vagyis vegyész, ami érdeklődési körének elég kevéssé ismert oldalát villantja elénk.) Igen érdekes összefüggéseket olvashatunk le a statisztikai adatokból [8]. A beiratkozott tagok létszáma 1869-ig nagyjából egyenletesen emelkedett, attól kezdve azonban csökkenő tendenciát mutatott, majd a kilencvenes évek stagnálása után ismét magasabb szintre emelkedett. Természetes, hogy a résztvevők számát sok minden befolyásolta: nem voltak-e túl gyakran vagy túlságosan ritkán ezek a gyűlések, milyen kirándulási lehetőségek kínálkoztak, mindezeken túlmenően azonban elsősorban az, hogy milyen sikeres volt a megelőző gyűlés, milyen mértékben mozgósította az ország természettudományokkal foglalkozó társadalmát a következő gyűlésre. Az 1869-es fiumei vándorgyűlés 1272 beiratkozott tagjával kiugró csúcsot jelent, több mint kétszerese az előző évben Egerben, vagy a két év múlva Aradon tartott gyűlés taglétszámának. Három évvel később, Herkulesfürdőre ugyancsak sokan mentek el, több mint 900-an, azonban ez is csak háromnegyede a fiumei létszámnak. Attól kezdve azonban a 90-es évek végéig folyamatosan csökkent a taglétszám, s csak a múlt század utolsó vándorgyűlése mutatott ismét emelkedést, A taglétszám esését megelőzte az előadások ritkulása. Az első 13 gyűlésen a létszám emelkedésével nagyjából párhuzamosan növekedett az előadások száma is, átlagban a résztvevők 10%-a tartott rövidebb-hosszabb előadást. Abszolút értékben Egerben (18ü8-ban) érte el a maximumot (59), ennél több a vándorgyűlések első fél évszázadában nem is hangzott el. Feltűnő, hogy ezután az előadások száma hirtelen csökkenni kezdett, s az emelkedés csak a kilencvenes évek elején indult meg, akkor azonban már egészségtelenül magasra szökött; 1905-ben pl. 338 résztvevő közül 119 adott elő, vagyis a tagok több mint 35%-a. A legmagasabb mindig az orvosi szakosztályok létszáma volt. Az orvosok körében lezajlott események adnak jelentős részben magyarázatot arra, miért csökkent 1808 után olyan rohamosan a résztvevők és előadók létszáma. Az akkori, egri vándorgyűlésen ugyanis az orvosi szakosztályban igen éles, olykor személyeskedő vita alakult ki arról, milyen formában alakítsák ki az orvosok országos szervezetét. A vándorgyűlések szervezésében nagy érdemeket szerzett Poór Imre, aki sok vonatkozásban konzervatív nézeteiről volt ismert. A kérdés megoldásául azt javasolta, hogy állítsák vissza az 1848 előtti állapotot, amikor az orvoskar fogta össze a professzorokon kívül a többi orvosdoktort is, mint „bekebelezett", de nem tanító, „külső tagokat". Az orvoskar jelenlevő „haladó szárnya" a külső tagok intézményének visszaállítását elavultnak minősítette és heve-