Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlései (1841-1933)

1831-ben indult meg ez a mozgalom. Harmadiknak sorakozott fel Magyarország, tíz évvel megelőzve Amerikát és harminccal Franciaországot [2]. A Bene Ferenc által felvetett eszme realizálása az orvoskar legagilisabb tagjának, Bugát PáZnak az érdeme. Az általa szerkesztett Orvosi Tárban tárta a közvélemény elé elgondolásait [3], s neki köszönhető, hogy 1841. május 29-én Pesten már össze is ült a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók első ülése, s hogy ez olyan alapszabályokat fogadhatott el, amelyeket később sem kellett megváltoztatni, legfeljebb újabb pontokkal kiegészíteni. A VÁNDORGYŰLÉSEK IDEJE ÉS HELYE Az alapítók kezdetben úgy tervezték, hogy évente két gyűlésre kerülne sor: az egyikre rendszeresen Pesten májusban, a másodikra pedig szeptember közepén valamely vidéki városban. Ez a megoldás sok előnnyel járt volna, azonban már az első ülésen maguk a szervezők jobbnak látták, ha azt javasolják, hogy évente csak egy gyűlés legyen [4]. 1841-ben még megtartották az őszi ülést is, ugyancsak Pesten, attól kezdve azonban a szabadságharcig évente egy-egy vándorgyűlés volt augusztus végén, szeptember elején. A Bach-korszak, 16 évi kényszerű szünet után előbb egy-, majd átlag kétévente, az első világháború miatti 10 éves szünet után pedig elég rapszodikusan tartották meg a vándorgyűléseket. Bugát Pál eredeti javaslatában az szerepelt, hogy a vidéki vándorgyűlések a négy világtájnak megfelelően négyéves ciklusban legyenek (K: Máramaros, Ny: Vas, É: Liptó vagy Szepes és D: Bánát), illetve, ha a „másik magyar hazában" élő „erdélyi ügyfeleink egyet éreznének velünk, gyűlhelyeink visszatérési cyclusát öt esztendőre lehetne tenni" [5]. A gyakorlatban ilyen ciklus nem alakult ki. Arra törekedtek, hogy az évek során minél több városba jusson el a vándorgyűlés, ezáltal egyrészt minél több város orvosi és szociális intézményeivel ismerkedjenek meg, másrészt pedig, ahogyan az alapszabály is mondja, „a gyűlések helyének változtatásával a hazai vidékek helybeli ismertetése" is megtörténhessék [6]. Az utolsó vándorgyűlés a 41. sorszámot viselte. A valóságban azonban csak. 40 gyűlés volt, az első világháború kitörése miatt elmaradt nagyszebeni vándorgyűlést is szokás volt ugyanis a sorrendbe beleszámítani. A 40 megtartott vándorgyűlés közül 6 volt Budapesten: 1841-ben az említett két gyűlés, 1863-ban, amikor a 16 évi szünet után Eötvös Józsefnek sikerült a vándorgyűlések újraindítására engedélyt kiharcolnia, 1879-ben, 1896-ban, amikor a millenniumi ünnepélyek miatt a szokásos több napos gyűlés helyett csak egy ünnepi ülés volt és 1933-ban a legutolsó, a 41. vándorgyűlésnek adott helyet a főváros. 28 vidéki városban volt vándorgyűlés. Pécs háromszor, a többi város legfeljebb kétszer látta vendégül a magyar orvosokat és természetvizsgálókat. A vendéglátó városok közül 10 van a mai Magyarország, 9 Románia, 7 Csehszlovákia és 2 Jugoszlávia területén.