Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Oláh Andor: Pápai Páriz Ferenc, a magyar Hippokratész (1049—1716)

is érdemesnek látszik a magyar népi orvoslással foglalkoznunk, főként annak empirikus részével, például a népi fitoterápiával, ezen belül azzal is, amit Pápai Páriz átvett. Továbbá: ma is aktuális még a magyar orvosi szaknyelv reformja, ma is problematikus orvosi szaknyelvünk. A népnyelvtől, a régi magyar orvosi nyelvtől és a klasszikus magyar irodalmi nyelvtől várhatunk segítséget. Pápai Páriz stílusa, szép magyar orvosi nyelve elsőrendű forrásul kínálkozik. * Végére értünk elmefuttatásunknak, de nem tudunk úgy elbúcsúzni Pápai Páriztól, hogy a tudományos okfejtésé az utolsó szó. Elöljáróban emberi alakját idéztük magunk elé, ezt kell tennünk befejezésként is, nehogy a mű, az annyit idézett Mű eltakarja szemünk elől azt, aki alkotta, az embert. Most, amikor annyi szó esik a békéről, nem árt hangsúlyozni: Pápai Páriz méltán hirdette betegeinek gyógyító lelki békesség útját-módját, hiszen ő maga egész életével igazán a békességet élte meg, képviselte. Békét hirdetett, és megtalálta a maga lelkének — és testének — békességét. Az, akit a tettek emberének, közösségi embernek, társaslénynek mondtunk, a béke embere is; tartalom és formaként viszonyul ez a kettő egymáshoz. Szellemi életrajza életművével azonos, műveit élete példázza, illusztrálja, műveiben önmagát, a maga megélt igazságait írta meg. Szellemi életrajzával, lelki fejlődéstörténetével ellentétben, ami külső körülményeit, élete eseményeit illeti, nem vagy nagyon ritkán volt része a béke áldásaiban. Méltán fogalmazhatta így saját sírfeliratát: „Jogaimról sokszor lemondtam s a béke tiszteleténél semmit előbbvalónak nem tartottam, mégsem élvezhettem itt állandóan a békét." Annyi háborúságot, erőszakot átélvén, izzó, protestáló lélekkel prédikált a háborúság, az erőszak ellen: ,,.. . hogy holtok után hírek fennmaradjon, felmásznak az ostromláskor a bástyára, a sűrű lövések és tüzes gránátok között is; evégre, hogy azt mondhassák felölök, hogy a tisztességnek ágyán holtának meg. Oh nagy erős és nemes természetű emberek l. . . De mondjuk hozzá ezt is : óh nyavalyás embereknek nagy bolondsága, akik híjában valósággal táplálják önnön magokat éltekben" (Pax Animae, 131. 1.). A természetesség elve felől is elutasítja a háborút, az erőszakot: „Az oktalan állatokat a természet tulajdon fegyverekkel, kit szarvval, kit körömmel, kit fogakkal ruházott fel. Az embert minden fegyver nélkül szüli, melyet a fenéknél fenébb ember nem vészen jó néven, hanem magának önnön maga rontására fegyvert gondol és farag, mellyel minden vadaknak fegyvere nem ér, még pedig a keresztyén" (Pax Animae, Az olvasóhoz). Nemcsak a nagy „történelmi" hadakozásokat ítéli és utasítja el, hanem a mindennapok háborúskodásait, gyűlölködéseit és erőszaktételeit is (Pax Aulae). Maga körül tekintvén észreveszi és kipellengérezi az erőszakos osztályuralmat is: Az erőszak merő hamisság, s ebből vött pedig eredetet a régi nemesség, mellyet mi annyira becsüllünk" (Pax animae, 120. 1.). IOI