Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Katus Mária: Magyarország közegészségügyi helyzete és a polgári demokratikus forradalom 1918-1919

tagja volt a jogászokból álló kerületi-közegészségügyi bizottságoknak. Az orvosokat a városi, községi elöljáróság nevezte ki. Részben a centralizált szakirányítás hiányának volt a következménye az ország katasztrofális orvosi ellátottsága, melyet a világháború csak súlyosbított [1]. 1918-ban 16,4 millió lakosra 5324 orvos jutott. Átlagosan 3074 lakosra jutott 1 orvos. Az orvosok megoszlása az átlagosnál rosszabb volt. Voltak vármegyék, ahol 17 000 lakosra, városok, ahol 1 000 lakosra és városok, ahol 21 730 lakosra jutott egy orvos [2], A fővárosban voltak klinikák, ahol 250 betegágyra 35 alorvos és közkórházak, ahol 150 betegre egy orvos jutott. A háború alatt egy-egy megyei közegészségügyi ellenőrre 2 millió lakos jutott [3]. A körorvosok (községi) száma 1916-ban 1444. 1918-ban ebből 500 státust nem tudtak betölteni. Az orvos egy személyben belgyógyás, szülész, gyermekorvos, halottkém és kórboncnok, járványorvos, a gyermekvédelem és szociál-hygiénia szervezője — ellátni még megfelelő díjazás, felkészültség esetén is fizikailag lehetetlen volt. A szegényebb betegek egyrészt nyomorúságos anyagi helyzetük miatt nem részesülhettek orvosi kezelésben, másrészt tudatlanságuk következtében nem fordultak orvoshoz. Az 1886. XII. tc. előírja a szegények ingyenes gyógykezelését, gyógyszerrel való ellátását — ezt azonban a hatóságok rosszindulata, adminisztratív nehézségek miatt ritkán veszik igénybe [4], 1914-ben az elhaltak 45%-a 1917-ben az elhaltak 52%-a nem részesült semmiféle orvosi kezelésben. 10 000 feletti lélekszámú községben 92,6% 1 000 feletti lélekszámú községben 48,2% 1 000 alatti lélekszámú községben 21,2% részesült orvosi kezelésben [5], Haladó orvosaink 1876 óta memorandumokban, cikkekben és könyvekben, statisztikai kimutatásaikban és kongresszusokon követelték a közegészségügyi törvény megreformálását, a centralizálást és bifurkálást. Néhány részletintézkedés kivételével valamennyi reformrendelet megbukott a vármegyei ellenálláson. A hátországokban is pusztító háború okozta nehézségek, a növekvő népesedési problémák elől már a vármegyék is meghátráltak. Többé nem ellenzik a közegészségügy államosítását — annak véghezvitelét beadványokban sürgetik [6]. 1917-ben a felsőház napirendre tűzi egy Közegészségügyi-Népjóléti Minisztérium felállítását. Tisza hónapokig tartó ellenállása ellenére elfogadják Esterházy gróf javaslatát a minisztérium felállításáról [7]. Az 1917. aug. 18-án életrehívott minisztérium élén 1918. jan. 25-ig, a bekövetkező kormányválságig gróf Batthyány Tivadar állt. Működése egy állandó jellegű Közegészségügyi-Népjóléti Minisztérium felállításának előkészületeire szorítkozott, szervezési stádiumban maradt — alapul szolgálva az 1918, évi IV. néptörvénynek.