Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Molnár Gyula: Népi gyógyítás emlékei a bihari boszorkányperekben

NÉPI G Y ÓG Y í T Á S EMLÉKEI A B IHAR I BOSZORKÁNYPEREKBEN írta: MOLNÁR GYULA (Konyár) A

népi gyógyítások emlékeinek a vizsgálata különösképpen igazolja azt a megállapítást, hogy semmiféle jelenség sem vizsgálható önmagában, hanem egyéb tényezőkkel összefüggésben. Mint ahogy ez sem kizárólagosan egészségügyi probléma, hanem hitbeli, hagyománybeli, sőt gazdasági vonatkozásai vannak. S itt öröklődött olyan gyakorlat, mely nemcsak a múltban volt fellelhető, hanem még ma is élnek bizonyos eljárásokban. A népi gyógyítási eljárások kialakulását mind szellemi, mind materiális okok befolyásolták. Tényként fogadhatjuk el azt a megállapítást, hogy „betegség, halál kezdetleges gondolkodás szerint csak akkor érheti az embert, ha idegen ártó szellem férkőzik hozzá. Az emberi élet legkritikusabb pillanatai: születés, házasság, betegség, halál... a betegség jelentkezése kétségtelen jele az ártó szellemek sikerének . , ." [1]. A falusi emberkezén általában kevés pénz forgott. Terményeinek értékesítéséből származó jövedelme igen jelentős hányadát a köztartozások emésztették fel, magáncélra alig jutott belőle. így volt ez a feudalizmus korától kezdve. Éppen ezért a falusi ember a pénzt nemcsak mint fizetési eszközt tekintette, hanem bizonyos mágikus erőt is tulajdonított neki, néha egész babonás tisztelettel vette körül. Gondoljunk a keresztútnál elrejtett pénzre, mely éjfélkor bizonyos napokon lángot vet, vagy a helytelenül használt pénz kővé válik stb. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy még akkor sem szívesen adtak ki pénzt, mikor az betegség miatt élet-halál kérdésévé lett. Még az 1930-as években is számtalanszor találkozhattunk faluhelyt olyan esettel, amikor gyors orvosi beavatkozás megmenthette volna a beteget, de az szigorúan meghagyta a családjának, hogy nem engedi „tékozolni" a pénzt. S ha már mindenképpen gyógyítani kellett, szívesebben fordultak valamelyik javasemberhez vagy -asszonyhoz, mert egyrészt ennek gyógymódja sokkal jobban megfelelt a falusi ember szemléletének, mint a tanult orvos racionális eljárása. Másrészt a javasok általában nem kértek és fogadtak el pénzt, hanem kielégíthették őket természetbeni adományokkal, amit a falusi ember szívesebben adott még akkor is, ha ennek értéke jóval felülhaladta egy orvosi vizit megszabott költségét. Nem szabad megfeledkezni ezen kérdés vizsgálatánál arról az ösztönös idegenkedésről sem, mely népünkbe évszázadokon át belerögződött az ún. „úri osztállyal" szemben. Ezt az idegenkedést érezte az orvosával szemben még akkor is, ha az az orvos az ő soraiból került ki, mert iskolázottságánál fogva már elszakadt attól a szellemi örökségtől, életszemlélettől, mely a nép között tovább élt.