Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Sápi Vilmos: A tbc elleni küzdelem és a cselédlakások problémája a kapitalizmuskori Magyarországon

táplált cselédek szervezete nem tud ellenállni a fertőzésnek: „sokszor hallottam , tőlük azon meggondolatlan kijelentést, bárcsak lenne megint kommunizmus, akkor legalább pár napig jóllakhatnánk — közli a tiszti főorvos — aztán nem bánnák, ha meg is döglenének". Ilyen tapasztalatok mellett nem véletlen a tiszti főorvos letargikus kijelentése: „itt a tuberkulózissal, a gyermekhalandósággal szemben elvesztettük a csatát'* [59]. A cselédlakások nem kis hányada tehát a betegségek melegágya, a silány táplálkozás pedig a szervezet ellenállóképességét nem segíti elő. Ezek mellett sok helyen (a jelentés szerint pl. a debreceni határban a 100—500 holdas gazdák): „az 1907: 45, tc, 28. §-ával ellentétben cselédeik gyógykezeléséről szinte kartellszerű egyöntetűséggel nem gondoskodnak" [60], A cselédlakások általános és egészségügyi problémájával, valamint az elképesztő és kirívó esetek megemlítésével a gazdaságtörténeti és a szociográfiai jellegű irodalom is foglalkozott. Egyes szólásmondásossá vált vonatkozó kifejezésről már nem is tudjuk, hogy melyik szerző írta le először. Békésy szerint „uradalmainkon az állatok elhelyezése általában jobb, mint a cselédeké** [61], Csizmadia hasonlata szinte megegyezik ezzel: „Míg az ököristálló szép, jó karban tartott magas épület, addig a cselédház alacsony, egészségtelen** [62], Kifejező a zsúfoltság jellemzésére az újságíró mondata, mely szerint ugyanazon cselédszobában „egyszerre van keresztélő, lakodalom, temetés'* [63], Veres Péter többször említi a mindig hideg cselédlakások egysoros, szelelő ablakait és rosszul záródó ajtóit [64], Illyés Gyula az általános zsúfoltság és a cselédház előtt húzódó disznóól mellett a következőt is írja: „Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött ki s a szobákban több család lakott együtt — és hozzáteszi — egy család általában 6—7, sőt nem ritkán 12 lelket jelent" [65], A kortársak után a mai történetíró a dohánykertészek lakásait úgy jellemzi, hogy az „egy kicsit sem különbözött a jól ismert cselédházaktól" [66], Nem lenne azonban teljes a kép, ha a „jól ismert" esetek mellett nem közölnénk Féja Géza vérlázítóan kirívó és a földbevájt putrikat is megtetéző példáját. Lagzi Pál úgy szegődött el a kaszaperi uradalomba, hogy „komenciót(f) és lakást kap, ámde mikor beállt, a lakásról az uradalom hallani sem akart". Végül az ispán beköltöztette a „disznófiactató"ba. Lagzi felesége nem bírta a bűzt, panaszra ment az ispánhoz, „mire a kapott komencíót elszedték tőlük s kiverték őket a tanyáról". Kénytelenek voltak viszszatérni falujukba, Bánhegyre. Itt viszont: „a jegyző Lagzit a tanya elhagyása és szerződésszegés miatt egynapi elzárásra és 30 korona pénzbüntetésre ítélte" [67]. Ezt az utóbbi esetet távolról sem az általánosítás igényével közöltük. Elgondolkoztató viszont, hogy helyenként és időnként milyen mélyre süllyedt egyes munkaadók inhumánus magatartása a felfogadásnál a munkabérben igért „lakások" minőségében. A cselédlakások ugyanis a cselédbér egy részét is jelentik — a többi természetbeni járandóság (élelem, tüzelő, állattartás stb.— mellett —, amit azonban sem abszolút értékben, sem a bérhányad mértékében nem tudunk országos átlagként felmérni: éppen a fentiekben is célzott esetek sokrétűsége miatt [68], Mivel azonban az egészségtelen vagy rozoga cselédlakások esetében nem mutatkoznak természetbeni vagy pénzbeli bérkiegyenlítődések, nyilvánvaló, hogy a rossz minőségű cselédlakások nyílt bércsökkentést és életszínvonal-