Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Molnár Gyula: Konyár egészségügyi körülményei a XVIII—XIX. században

így másnap minden háznál már hajnalban meg kellett kezdeni a kutak kitakarítását. Nyilván ezzel a goromba módszerrel igyekeztek a lusta embereket is rászorítani kútjaik karbantartására. Természetesen ez sem biztosította a fertőzésmentes ivóvizet. A lakások építésénél is a helyi tényezők játszottak jelentős szerepet, amikor az anyagot a legolcsóbb, többnyire helyben beszerezhető nádból, vesszőből, agyagból választották. Földbe vert karókat vesszővel befontak és kívül-belül vastagon sárral tapasztottak be. Az 1726. évi porcióösszeírás szerint a „lakosok háza nádból és sárból rakva két sorával ..." [2]. Ilyen sövényfalú öreg házak még ma is találhatók a régi utcákban. A kő és tégla drága lévén, erre nem volt anyagi lehetősége nemcsak a magánépítőknek, hanem még a közületeknek sem. Az 1770-es években épített fiúiskoláról azt írja az 1809. évi vagyonleltár, hogy „fundamentoma tégla, fala vályog, teteje nád ..." [3], A padozat döngölt agyag, amit vagy a maga nyers valóságában hagytak, vagy néha felszórták homokkal. A talajvíztől felszívódott, nyers agyagpadlózat melegágya volt a különféle fertőző és járványos nyavalyáknak. Ezt még fokozta a lakószobák túlzsúfoltsága és szellőzetlensége. Együtt lakott a család, s kiváltképpen téli időben a felnőtt férfiak pipáltak, köpködtek, a kisgyermekek pedig egy szál pendelyben csúszkáltak, játszottak a földön. Ez volt évszázadokon át a családi élet természetes és megszokott rendje, amelyen nem illett és nem is lehetett változtatni. Mindent, ami a legcsekélyebb haladást jelentette a kulturáltabb élet felé, szigorúan elítélt a közvélemény, és a romlás, erkölcsi hanyatlás jeleként látta. Ez alól nem volt kivétel az iskolázottabb, vagyoni helyzeténél fogva tehetősebb főúri réteg sem. Az 1600-as évek igénytelen lakásviszonyaira így emlékezik vissza Apor Péter, a vagyonos és művelt főúr: „Nem volt akkor annyi superlát, hanem estve jóllakván a palotában, avagy a nagy házban, vagy micsodás háza volt a gazdának, bevittek egy falka szalmát, azon feleségével együtt, kiki egymás végében virradatig jóízűt aludt ..." [4]. Arany János is ezt írja a nyugovóra térő családról: „... földre hintik a zizegő szalmát ...". A múlt idők hamis romantikája nagyon idillikus képet fest a falusi életről, a népdalok „bogárhátú kis házairól", ami csupa szépség, béke és öröm. Az egykori adatok rideg számai és megállapításai azonban döbbenetes erővel mutatják be a ma már ismeretlen — és elképzelhetetlen — életforma nyomorúságait. Biharban egészen az 1850es évekig dolgoztak sziléziai salétromfőzők, akik a puskapor egyik alapanyagát állították elő. Elszámolóhelyük Debrecenben volt, a mai Salétrom utcában. Ezek a salétromfőzők évente megvásárolták az udvarokon található érett trágyát és a szobák 30—40 cm vastagságban felásott agyag padlózatát. Ez ugyanis egyrészt a talajvíztől, másrészt a gyermekek, háziállatok évi vizeletétől, ürülékétől úgy átivódott, hogy a salétromfőzés egyik kellékévé vált. * Ilyen salétromfőzők Konyáron is működtek [5]. Gondolhatjuk, milyen lehetett annak a lakóháznak levegője, melynek padozatából salétromot főzhettek! A szellőztetés ismeretlen volt. Sőt, a közhiedelem szerint káros, mert a nyitott ajtón vagy ablakon át „bejön a betegség". A szoba elhasznált levegőjében nőttek fel a gyermekek, velük egy levegőt szívtak a betegek, haldoklók, sokszor kutya, macska, korai csirke, kisliba, s nem ritkán a téli kismalac vagy birka is. Ez ismét