Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Molnár Gyula: Konyár egészségügyi körülményei a XVIII—XIX. században

KO NYÁR EGÉSZSÉGÜGYI KÖRÜLMÉNYEI A XVIII —XIX. SZÁZADBAN onyár észak-bihari nagyközség, mintegy 3300 lakossal. Ősrégi település, mert mellett már a Mátra vidékéről délfelé húzódó ősembertörzsek is otthonra és biztos megélhetésre találtak. A nádrengeteg védelmet, a lápvilág terített asztalt jelentett számukra. Ma a mélyen szántó Zetor nyomán egymás után fordulnak ki a határ különböző pontjain a prehisztorikus kor érdekes emlékei. A falu is ide települt még valamikor a honfoglalás előtti időkben, s azóta folyamatosan lakott hely. Ez a természeti és gazdasági adottság határozta meg a község lakóinak életkörülményeit, lakáskultúrája fejlődését és jelentős mértékben a mindenkori egészségügyi viszonyait is. És ez a megállapítás lényegében nemcsak a tárgyalt falura, hanem a Tiszántúl jelentős hányadára is érvényes, amelynek lehetőségei Konyáréval évszázadokon át azonosak voltak. Tehát bizonyos helyi adatokat nagyobb földrajzi vonatkozásban is érvényesnek fogadhatunk el. Konyár határának mintegy 80%-át a XX. századig nádas, mocsár borította, amely az év legnagyobb részében az itt kanyargó Kék Kalló folyó kiöntéseiből, tocsogóiból nyerte vizét. Már az Eszterházy-uradalom adóbiztosa az 1720. évi jelentésében azt írja róla, hogy „meglehetős hely volna, de nagyon az Országh Uttyában vagyon, határját pedig a víz fölvette ... [1]. A falu első településének házai közvetlenül a víz mellé, a veszedelem idején menedéket nyújtó nádrengeteg tövébe épültek. így a levegő páradús tartalma, szúnyogok, legyek és egyéb kártékony rovarok milliói: a lakosság egészségügyét döntően befolyásoló körülmények közé került. Ehhez járult a vadvizekből, a falut körülvevő legelőkön ásott szabad kutakból nyert ivóvizek fertőzöttsége. A belterületek kútjai, ha bővizűek is, de meszes, keserű, ihatatlan ízűek a benne oldódott mész, nátron s egyéb anyagok miatt. A néphumor „pokolvíznek" nevezte el, amit még az állatok itatására is alig lehet használni. Bár a régiek azt tartották, minél keserűbb a víz, annál jobb ízű málét lehet vele keverni. Ezért a kutak között számontartották a legrosszabb vizűt és odajártak, ha málét akartak sütni. Bizonyára a víz ásványi tartalma pótolta a ma népszerű szalakálit. Az ivásra is használt kutak tisztaságát az évente való takarítással „kotrással" igyekeztek biztosítani. Ebből keletkezett az, a ma már feledésbe ment népszokás, hogy a legények az összes kutat nagypéntek éjszakáján teleszórták pelyvával, írta: MOLNÁR GYULA (Konyár) Kalló kanyargó folyása