Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora

A mezőségi Kisczég közelében keserű ízű forrást jelez. A lakosság azt „kehes lovak" itatására és sebek gyógyítására használja. Hashajtó tulajdonsága miatt értékes gyógyvíznek tartja. A bepárlás után visszamaradt sót az angliai keserűsóhoz hasonlónak találta. Az Ó és Űj Diaeteticának eddig más írásban nem szereplő forrása a báznai (Bazen, Kisbajom). Ennek 3 különös tulajdonságú vizét elemzi. Az egyik erősen sós, szerinte ételek ízesítésére alkalmas, a másik keserű, s érződik rajta a kénhidrogén kellemetlen szaga. A harmadik sós és erősen kénhidrogén szagú, hozama a legnagyobb. Ez utóbbi forrás felszínét a nyári hónapokban vékony kőolajréteg borítja („kénköves vagy kőolajos matéria"). Ha meggyújtják, az egész forrás „néhány pillanatig lánggal ég, a forrás jukánál pedig, amikor egyebütt ki-aludt is, mint a gyertya, azután is jó darabig égdegél" [101]. A leírt jelenség metángáz jelenlétére utal. Ezt a gázt azonban Mátyus — akárcsak kortársai — még nem ismerik. Az első metángázas sósvizeket leíró Mátyus még nem tudhatta, hogy a hasonló vizek összetétele a többi sósvizekétcl némileg eltér, amennyiben jelentős mennyiségű jódot és brómot tartalmaznak, s azok a balneoterápiás hatást fokozzák. A báznai sósvizeket egyébként már az idő tájt is használják gyógyászati célra. Maga Mátyus említi, hogy az „feredőnek kovácskövekkel kádakban melegítve, régen meríttetik. A dagadozó, fekélyes testűeknek jól is használ" [102]. Napjainkban Bázna fontos fürdőhely. Sós vizét alkalmas berendezések segítségével bepárolják. Az így nyert magas bróm- és jódtartalmú sót forgalomba hozzák. Oldatát házi fürdők készítésére jó eredménnyel használják. Az ásványvizek leírásakor Mátyus a mofettákról (a „kénköves barlangok"-ról) is megemlékezik. Málnáson, Torján és Árkos határában a „Súgó nevű hegyszakadéknál" jelzi jelenlétüket. (Utóbbinál jött létre később Súgás-fürdő.) Valószínűleg egyiknél sem járt személyesen, csak hallomásból írta le őket. Feltételezte, hogy azokban kénhidrogén található, mely a fölöttük elrepülő madarakat s az arra járó állatokat megöli. Mátyus még nem tudhatta, hogy a mofettákban szénsav van, s ez gyakorol elsősorban mérgező hatást az állatokra, nem pedig a kismennyiségú kénhidrogén, „a kénköves füst". Ismert tény, hogy a kénhidrogén a levegőn oxidálódik és elemi kénné alakul át. Ezt a vegyfolyamatot az Ó és új Diaetetica szerzője is helyesen értelmezte. „Ahol pedig megrekedt ez a kénköves gőz, valóságos büdöskő virág leszen belőle, mint a Torjai barlangban láthatni" [103] — állapítja meg. Fridvaldszky János idézett művében szintén említést tesz arról, hogy „Büdöspataknál" az ottani kénes vizeket és „kutakat" a nép számos bőrbetegség esetében keresi fel [104]. Napjainkban a mofetták fontos szerepet játszanak különböző betegségek kezelésében. Összetételükben — az említett gázokon kívül — radioaktív elemek is előfordulnak. Mai ismereteink tükrében Mátyusnak a mofetták Összetételére vonatkozó leírásai elavultak. De mint a hazai mofetták első leírója — Fridvaldszkyval együtt — föltétlenül figyelmet érdemel.