Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)
TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora
csak Nyulas Ferenc idejében vált európai hírű forrássá. A palackozott borvíz is óriási mennyiségben fogyott. Nyulas adatai szerint szekerekkel vitték: egy nap alatt mintegy 2000, egy hónap alatt 00 000 fertály vizet [99]. (Egy fertály = 385,81 g). A hajdani, oly híres dombháti forrás hozama napjainkban erősen csökkent, ezért balneológiai jelentőségét is elvesztette. A dombháti forrás közelében — mintegy kőhajításnyira — Mátyus más savanyúforrások jelenlétét is jelzi. Azokat nem vizsgálja, minthogy kevésbé jelentőseknek tartja. A mai szentgyörgyi forrás az utolsó radnai ásványvíz, melyet elemez. Kövületét a dombhátinál keményebbnek, de ugyanakkor finomabban szemcsézettnek tartja. Megállapítja, hogy sótartalma az előbbi forrásnál magasabb, kénhidrogén-tartalma alacsonyabb, íze kevésbé kellemes. Említettük, hogy a szentgyörgyi forrás üledékében Mátyus réz jelenlétét tételezte fel a zöld réteggel bevont kövek alapján. Mátyus idejében a szentgyörgyi forrást aligha használták gyógyászati célokra. Annál figyelemre méltóbbak megállapításai a forrás gyógyhatására vonatkozólag, különösen a „végtaggörcsök" esetében (ízületi bántalmak?). ítélete szerint, a szentgyörgyi borvíz a dombháti forrás után mindjárt a legelső helyet érdemli a radnai vizek közül. Mátyus értékelését napjaink tudománya is igazolta. A szentgyörgyi ásványvíz ma az RSZK egyik jelentős gyógyvize. Magas radioaktív tartalma különösen értékessé teszi. Mátyus műveiben említi, és olykor részletesen leírja a mai Gyergyó, Csík, Kezdi, Sepsiszentgyörgyi és Udvarhelyi körzet ásványvizeit. A legtöbb borvizet éppen ezeken a területeken jelzi. A gyergyói körzetből leírja vagy említi Borszék, Szárhegy, Alfalu, Csomafalva; Csíkból: Kászon, Kozmás, Szentmárton, Szentsimon, Verebes, Jakabfalva, Somlyó, Csomortány, Csekefalva és a Hargita ásványvizeit. Kezdi és Sepsiszentgyörgy vizeiből Almás, Bélafalva, Bodok, Hatolyka, Imecs-falva, Kovászna, Kézdiszentlélek, Málnás, Nagyajta, Petőfalva, Pólyán, Sárfalva, Sepsiszentgyörgy, Árkos, Zabola, Zalány, Tarang ásványvizeit jelzi. Az udvarhelyiek közül Bibarcfalva, Farkaspatak, Füle, Hermény, Kisbacon, Nagybacon (itt 3 forrást említ: Nádasalját, Uzonkát, Pisztrángost), Olasztelek, Száldobos, Szentegyházfalva, Homoród, Lövéte vagy Keroj, Szombatfalva és Korond forrásait említi. Az erdélyi medence más vidékein található ásványvizek közül a mai Hunyadtartományban 3 meleg és 4 hidegvizű forrást említ. Az előbbiek közül Kalánt, Herkulesfürdőt, Algyógyot, az utóbbiak közül Kemendet, Algyógyot, Sólymost és Bozest sorakoztatja fel. Szilágysomlyó mellett Zovány községben egy timsós ásványvizet említ, a helység egyik „tekintélyes emberének" beszámolója alapján. A hegyek oldalában a lakosok forrást vájtak, s itt „tiszta, fehér nagyon folytós ízű"vizet találtak, melynek üledékében „férfiököl nagyságúra összeálló sós tömeget lehet látni" [100]. Ez az észlelés már azért is igen érdekes, mert az RSZK-ban a timsós vizek meglehetősen ritkák. Újabb vizsgálatokra lenne szükség annak eldöntésére, hogy ezek valóban timsótartalmúak-e ?
