Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora

figyelte, tisztult-e a víz, jelentkeztek-e buborékok a vízben. Ezután lúggal és szalmiákszesszel azt vizsgálta, hogy a vízben történik-e zavarosodás és a képződő zavarosság kénsav hatására eltűnik-e újra? Ibolyalével, mint indikátorral a víz savas vagy lúgos voltát kémlelte. A Szentgyörgy melletti ásványvíz esetében salétromsavban oldott higanyt, (higany(I)-nitrátot) is alkalmazott. Ez annyiban érdekes, hogy erdélyi és magyarországi kortársai ezzel a vegyszerrel az ásványvízanalízis közben nem dolgoztak. A már többször említett, a radnai ásványvízforrásokról írt kézirathoz mellékelt, de korábbi keltű „Vezérfonal

"-ban Mátyus összefoglalta mindazokat a vizsgálati eljárásokat, melyeket Crantz szükségesnek tartott. Ebben sokkal több vegyszer szerepelt, mint amennyit Mátyus Radnán és egyáltalán a gyakorlatban alkalmazott. Crantz a vegyszerek közül legfontosabbnak láthatólag a vérlúgsót tartotta. Ennek említése után ui. a kéziratban a következő megjegyzés szerepel: „Ha nincsen vérlúgsó, alkalomadtán levélben vagy dobozban földet küldjenek nekem ... hogy meghatározhassam s végül is kinyomathassam". Ezután a bejegyzés után olvashatjuk a következőket: „Crantz accept, 28 mai 1772" [87]. A radnai ásványvizek elemzésekor Mátyus nem rendelkezett vérlúgsóval. „Eléggé sajnálom — írja Crantznak —, hogy sem lixivium phlogisticatumot — vérlúgsót—, sem berlini kéket nem tudtam szerezni, de nem ismerem elkészítésének módját, ezen a vidéken nem is kapható, ha az ember előzetesen Bécsből meg nem rendeli" [88]. Ezért az ásványvizek vastartalmát nem tudta meghatározni, s a bepárolt vizek száraz maradékát küldte el Crantznak, további vizsgálatok végett. A vasnak berlini kékkel való kimutatása meglehetősen új volt, hiszen Marggraf 1761-ben alkalmazta azt az analitikában először. Kéziratos művében szereplő analitikai megfigyelései közül különösen figyelemre méltó, hogy megkísérelte a Zoványból hozott vízminta bepárlását. Belül mázas cserépedényekben lassú elpárologtatással kívánta a száraz maradékot megkapni. A víz timsótartalma azonban a külső felületre is kiült. 10 unciányi és 2 latnyi vízből 37 gran száraz maradékot, főleg timsót kapott. Ez az egyetlen adat arra, hogy Mátyus mennyiségi vizsgálatokat is végzett vízanalízis közben. Mátyus gyógyvíz-analíziseiről utolsó dokumentumunk az O és Új Diaetetica V. kötete. A több mint 50 erdélyi ásványvíz csoportosítása a Diaeteticájánái sokkal korszerűbb: í. kénköves, 2. lúgos, 3. vasas és 4. sós vizeket különít el. Megállapítása, hogy a szénsavas, lúgos vizek a „lúgos savanyúvizek" csoportját alkotják, ma is helytálló. Az ásványvizek eredetéről kifejtett nézetei is közelebb állanak a mai felfogásunkhoz. A borvizek édesvizekből jönnek létre, föld alatti útjuk alkalmával, az „ércnemeket termelő hegyek" idegen anyagai, s különösen a vas feloldásával. Ezért is állítja, hogy a borvizek többnyire a vastartalmú hegyekből vagy azok környékén fakadnak. Ugyanúgy magyarázza a konyhasó, salétrom, „alkáli"- vagy „húgyos só"-tartalmú vizek eredetét. A vasas vizekkel kapcsolatosan — Hoff mannt követve — leszögezi, hogy tévesek azok a megállapítások, hogy „aranyos ezüstös, ónas, rezes savanyúvizek" vagy más „ártalmas matériát" tartalmazó ásványvizek léteznének. Az akkori tudományos álláspontot képviselte, mikor hang-