Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora

megzöldíti, akkor szerinte „középtermetű, durva só" van benne (Homoród, • Száldobos, Korond, és több udvarhelyi forrás vize). Éles megfigyelőre vall az a megállapítása, hogy a szénsav okozta savanyúságot meg kell különböztetni a valódi savanyúságtól. „Valóságos savanyú só vagy savanyúság, mint ezen vizeknek nevei mutatják, egy forrásban sincsen" — hangoztatja [83]. Ezt az állítását kémiai analízisekkel támasztotta alá. Azzal, hogy Mátyus különbséget tett a szénsavas és a valódi savanyúság között, lényegileg már a XIX. század kémiájának megfelelően választja szét az erős és gyenge savakat egymástól. 4. Az angliai „keserűsót tartalmazó" vizek az előbbi eljárásokkal csapadékot nem adnak. Megemlítette, hogy egyes vizek „kénköves fehér földet" (magnéziumszulfid) tartalmaznak (Szombatfalva). A kisczegi vízben „olyanforma salétromos fehérföldet" gondolt jelen lenni „amellyet a patikák úgy neveznek: Magnesia nitri" [84], Javasolta azt az eljárást is, hogy párolják be egészen a vizet, s száraz maradékát kóstolással vizsgálják meg. Legjobb „ha nyelvedre veszed és ínyedhez súrolod" — írja, így jobban meg lehet állapítani a száraz maradék szemcsézettségét „egyszersmind azt is megérezheted, vagyon-e só benne? És ha vagyon az húgyízűe? keserűé? vagy ollyan mint a konyhasó: és hogy vane valami folytós íze, mely a vas elementumtól volna" [85]. Leírta azokat a módszereket, ahogy a száraz maradék reagensekkel vizsgálható. Legjobb a száraz anyagot tiszta vízben feloldani, szűrni vagy újra bepárologtatva az oldható sókat újra vizsgálni. A kis szárazságtartalmú víz hamarabb kiszárad, s bepárlásra használt edény fenekén „iszapot hágy". Nem lehet a „Diaetetica"-ból megállapítani, végzett-e Mátyus mennyiségi meghatározásokat is. Említi ugyan azt a módszert, hogy „vizet réz, vas vagy egyéb edénybe való főzés által egészen ki szárítják" s ebből megtudják „mellyik elementum mennyi? és mitsodás tisztaságú és vékonyságú legyen". Saját eredményeire azonban nem hivatkozik. Mátyus 1772-ben végzett ásványvízelemzési módszereiről csupán Wagner és Crantz monográfiáiból alkothatunk magunknak képet. Mindkettő közli az idézett szerzők vizsgálati módszereit is. Innen tudjuk meg pl., hogy Mátyus a lövétei Keroj forrás vizének analízisekor a következő eljárásokat alkalmazta: 1. A víz bepárlása közben vörös sót rak le. 2. Hamuzsírtól pezseg és levegőbuborékot ad fel. 3. Az ibolyafőzettől megvörösödik. 4. Gubacsportól feketéssé válik. 5. Szalmiákszesztől először tejfehér lesz, majd egészen tiszta, miközben az üveg oldalára fehér port rak le [86]. Az itt említetteken kívül Mátyus alkalmazott kénsavat, kiégetett tojáshéjat és rákszemet is. Ezek a vegyszerek azonban már abban az időben is keveseknek számítotttak egy alapos vízvizsgálat végrehajtásához. Ez késztette arra Crantzot, hogy könyvében Mátyus leírása után csaknem mindenhol azt a megjegyzést tegye: „szükségesnek mutatkozik alaposabb és pontosabb kémiai analízis". Mint említettük, a mostoha körülmények miatt a radnai ásványvízforrásoknál is csak kevés reagens állott rendelkezésére. Itt először kénsavval vizsgált, azt