Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

ADATTÁR - Réti Endre: Korányi Sándor hagyatéka a Budapesti Orvostudományi Egyetem Könyvtárában

„Budapest, 1935. V. 31. Kedves Barátom! Kívánságodra, hogy boldogult atyámtól származó valamilyen emléktárgyat bocsássak a Kari gyűjtemény rendelkezésére, mellékelem atyámnak 1849/50ből származó füzetét, amelyben orvosi tapasztalatokat jegyzett fel Balassa Klinikájáról, a szabadságharcból és följegyzi Wesselényi Miklós boncleletét. Abból kitűnik, hogy vakságát hypophysis tumor okozta. Igaz barátod: Korányi Sándor" III. Több vázlata, kézirat-töredéke maradt ránk, amely Korányi Sándor bölcselkedő, a szűk szakmai kereten felülemelkedő gondolkodására vet világot. 1. „Sokszor vetették fel a kérdést, vajon az orvos tudós-e vagy művész. Tudományunk nagyerejű haladása azt hozza magával, hogy foglalkozásunkban mind nagyobb tért hódítanak ama ténykedések, amelyek azt alkalmazott tudománnyá és technikává teszik és mindinkább háttérbe szorul benne az a határozatlan valami, ami az orvosi működésbe a művészetre emlékeztető elemeket hoz bele. Határozatlan valami, mert nehezen definiálható, de fontossága nagyon nagy, mert foglalkozásunk charakterére ez hozza bele azokat a vonásokat, amelyeket a nagy közönség, a beteg legjobban lát. Vele nem csak annak az orvosnak kell számolnia, a ki kevés tudással nagy érvényesülésre törekszik, hanem annak is, a ki praxisába bele viszi tudományunk egész tartalmát. Hiszen gyakorlati alkalmazásának tárgya a szenvedő ember, célja a szenvedés enyhítése, eszközei nem csak azok, amelyek közvetlenül a betegség ellen irányulnak, hanem mindazok, amik alkalmasak arra, hogy a beteg baját minél kevesebb szenvedéssel viselje el és ezek között nagyon fontosak azok is, amelyek a beteg szubjektív érzésére, kedélyére, lelkére hatnak. Ezek hatékonyságának előfeltétele pedig a bizalom. Megszerzésében a charlatan sokszor felülmúlja az igazi orvost. Az ebből eredő nagy kár ellen két módon küzdhetünk: az egyik a betegnek, a közönségnek nevelése helyes kritikára, a másik pedig a megalkuvás, amelynek legártatlanabb formája még, mikor az orvos gyógyszert rendel, bár tudja, hogy eredménye nem lesz, ut aliquid fieri videatur. A megalkuvás az életben nem mindig kerülhető el, de mindig veszedelmes és foglalkozásunk szépséghibáinak hosszú sora következik, ha azon az úton, amely az ut aliquid fieri videatur megokolásul rendelt gyógyszeren kezdődik, az orvos vigyázatlanul halad tovább. Az, aki e szépséghibákat nyílt szemmel látja, nem térhet ki az elől a benyomás elől, hogy ezen a téren a purifikálás munkája fontos feladat és úgy hiszem, belevág az orvosi továbbképzés intéz-