Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 43. (Budapest, 1967)

Tanulmányok — Közlemények - Erna Lesky: Semmelweis Ignác Fülöp és a bécsi orvosi iskola

Mivel itt egyrészt érdemi kérdésről volt szó, amelynek az eldöntése hosszabb időt igényelt, másrészt azonban Semmelweis sürgette, hogy mielőbb tarthasson előadásokat; május 9-én előterjesztette második habilitációs kérelmét. Az eddigi Semmelweis-kutatás nem vette észre, hogy ebben a második habilitációs kérvényében kifejezetten fantómon való gyakorlatokra szorítkozott, amíg éppen az ún. cadaver-kérdés véglegesen el nem dől. Ennek a második kérvénynek a minisztérium által történt kezelése oly érdekes és Semmelweis esete történelmi értékelése szempontjából oly elvi jelentőségű részletekkel függ össze, hogy arra kérem Önöket, engedjék meg nekem, hogy most a részletekbe bocsátkozzam. Szerencsére birtokunkban van az a véleményezés, amelyben az illetékes minisztériumi előadó, von Well Vilmos állást foglalt Semmelweis kérvényével kapcsolatban. így a határozat keletkezését lépésről lépésre nyomon követhetjük és megállapíthatjuk: a minisztériumi előadó ebben a véleményezésben a fakultást orránál fogva akarta vezetni olyan megfogalmazással, amelynél határozatlanabbat és barátságtalanabbat keresve sem lehetett találni. Most pedig lássuk az ügyiraton a csodálatos fordulatot: mindezt a hosszú 1ère eresztett határozatlanságot és udvariatlanságot hat tollvonás törli és helyébe a következő konkrét felszólítást teszi: „Ami a magántanárok tanítása közben használandó cadavereket illeti, a jelen esetben jelzett körülményekre való tekintettel N. N.-t felhívjuk, hogy adjon minden egyes esetben indokolt szakvéleményt arról, vajon megengedjük-e és ha igen, milyen, esetről esetre meghatározandó korlátozások mellett engedjük meg a magántanároknak azok használatát." Jóllehet ezt a felhívást arra, hogy a kar új véleményezést adjon, nagyon záradékolt irodalmi stílusban fogalmazták; a végén mégis ez a szó van: „engedni". És Önök egyetértenek velem talán abban, hogy ez a szó az egész pótlásnak reményteljes, igenlő döntés felé mutató hangsúlyt ad, hogy itt nyitva hagyja a lehetőséget a kar számára újabb beadványra, sőt egyenesen felszólítja rá. Maga Thun-Hohenstein gróf, a reform minisztere az, aki hivatalnokának a fogalmazványát áthúzza és hozzáteszi ezt a függeléket,