Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Bencze József: Adatok a magyar népi empirikus állatgyógyászathoz

Persze szigorú határvonalat vonni az egyes periódusok között egyáltalán nem lehet, annál is inkább, mert ezek regionálisak (táj szerintiek) voltak. Pl. Az Ausztriához közelebb esó' nyugat-dunántúli részeken ez a folyamat lényegesen korábban megkezdődött, mint az Alföldön. Ugyancsak korábban beszivárgott az erdélyi részekre, ahonnét a fejedelmi udvarokból eléggé nagy érintkezés volt Lengyelországgal és Németországgal egyaránt. Különös, de érthető, hogy az állatgyógyító empíriában lényegesen kevesebb a vallással, általában a hitélettel, a szellemekkel, és más babonasággal való összefüggés, mint az embergyógyításban. Ennek magyarázata az, hogy az egyszerű magyar nép mindig bátrabban merte állatait kezelni, gyógyítani, még akkor is, ha néha az életmentő késhez kellett nyúlni, mintha emeberről vagy főképp a család tagjairól volt szó. A későbbiekben mindezekről sok példát fogunk látni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy boszorkányságos időben nem látjuk a kuruzslásnak, a babonaságnak, az ördöngösségnek nyomait, de semmiesetre sem olyan nagy mértékben, mint az embergyógyításban. Ugyanezt mondhatjuk a koprotherapiával kapcsolatban is. Lényegesen kevesebbet alkalmazták állataik gyógyításában az állati ürülékeket (széklet, vizelet, vér stb.), mint az embergyógyításba, ahol még a közelmúltban is nem egy példát láttunk erre. Kétségtelen az, hogy a magyar egyetemek megnyitásával sokkal gyorsabb lépésekben kezdett megszűnni az embergyógyítás népi empíriája, mint az állatgyógyításé. Ennek oka pedig azzal magyarázható, hogy sokkal gyorsabban fejlődött az orvosképzés, mint az állatorvosképzés, főleg az 1848—1849-es szabadságharc után. A múlt század közepén határozottan elmaradt az áílatgyógyítás az embergyógyítástól, és sokkal inkább továbbra is megmaradt az állatgyógyítás a nép kezeiben. A századfordulótól fogva is az állatgyógyításban sokkal inkább bíztak a majdnem minden faluban vagy legalábbis minden vidéken „működő" és közismert „baromgyógyító" parasztembereben, mint az eleinte csak a járási székhelyeken lakó főiskolát végzett állatorvosokban, csak lassan és főképpen a felszabadulás után jutott oda a magyar nép, hogy a jól megszervezett és egyre gyarapodó jól képzett állatorvosainkban egyre inkább bíztak, sokat tanultak a természettudományos felvilágosításból, könyvekben, folyóiratokban, előadásokban, és vetített képekben