Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Könyvismertetés - Sz. Póczy Klára: Újabb aquincumi múmiasír - Györffy, Gy: Einwohnerzahl und Bevölkerungsdichte in Ungarn bis zum Anfang des XIV. Jahrhunderts (Kőhegyi Mihály)

végű hajkarikák sem kizárólag szláv etnikumot jelző viseleti tárgyak, tovább csökkent a szlávoknak tulajdonítható emlékanyag. Természetesen számolnunk kell — elsősorban a Dunántúlon — szlávok jelenlétével, de számuk, feltételezhetően, csak töredéke lehetett a magyaroknak. Minden esetre feltűnő, hogy még a Dunántúl szívében fekvő halimbai temetőben is nehezen fogható meg jelenlétük. Az utóbbi időben viszont kiderült, hogy Szeged környékén, de az ország más területein is fokozottabban kell számolnunk továbbélő, a magyarságba beolvadó avar lakossággal. Nem lenne számunkra meglepő, ha kiderülne, hogy számuk megközelítette, sőt meghaladta a szlávokét. A XI. századból 13 falu létszámát ismerjük, közülük azonban csak háromnak tudjuk területét is meghatározni, azaz csak három alkalmas arra, hogy belőle népsűrűséget állapíthassunk meg. Az egész ország területére azonban ebből a 3 adatból nem mernénk általános népsűrűséget számítani. Az adatok időbeli szórása is kedvezőtlen, hiszen valamennyi a század második feléből való. Tudjuk viszont, hogy népünk életében éppen a XI. században döntő változás (kereszténység felvétele, letelepedés, földművelésre való áttérés stb.) következett be, ami a régészeti anyagon is lemérhető (Szőke Béla: A Honfoglaló és kora Árpádkori magyarság régészeti emlékei. Bp. 1962.) Ennek a változásnak feltétlenül tükröződnie kell a települések nagyságrendjében is. Jóval megnyugtatóbbak a XII. századra vonatkozó számítások, hiszen ebből az időszakból már nemcsak a megnövekedett okleveles anyag, hanem III. Béla jövedelemösszeírása is rendelkezésünkre áll. Rendkívül figyelemre méltó az az adatsor, mellyel hat vármegye (Abaúj, Bács, Baranya, Bars, Békés, Bodrog) okleveles anyagának alapján a tatárjárás pusztítását igyekszik kimutatni a szerző. A pusztulás átlaga 37%-os, de az alföldi megyéknél majdnem a községek fele elpusztult (Bács 45 %, Békés 50%, Bodrog 45%). A veszteség azonban ennél feltétlenül nagyobb kellett legyen, nemcsak azért, — amire Győrffy György is gondol — mert egyes községek a XIV. század folyamán újra benépesültek s így elpusztulásukat nem tudjuk kimutatni, hanem két további ok miatt is: 1. Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy falvaink egy részéről csak a XIV. századból vannak okleveles adataink, pedig azok valójában már az Árpád-korban léteztek, sőt el is pusztulhattak a tatárjáráskor. A XIV. században jelentkező falvak egy része tehát nem okvetlenül új település, csak éppen korábbi említésünk nincs róla. 2. A tatárjáráskor véglegesen elpusztult községek nevének bizonyos hányada sohasem került feljegyzésre okleveleinkben, következésképpen létezésükről-pusztulásukról sem szerezhetünk tudomást. A két utóbbi csoportba sorolt települések számát még hozzávetőlegesen sem mernénk megbecsülni. Az általunk behatóbban ismert területen (Bodrog megye, Solt megye déli, Bács megye északi, Csongrád megye nyugati része), szerény számítással is, mintegy 1/3-át képezik ezek a „névtelen" községek az oklevelekből ismert falvaknak, a települések összlétszámát tehát ennyivel bízvást meg lehet emelni.