Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Könyvismertetés - Sz. Póczy Klára: Újabb aquincumi múmiasír - Györffy, Gy: Einwohnerzahl und Bevölkerungsdichte in Ungarn bis zum Anfang des XIV. Jahrhunderts (Kőhegyi Mihály)

létezett-e egyáltalán, hanem legtöbbször igen becses népesség-, gazdaság-, település- és orvostörténeti adatokkal is szolgálnak. Ha valaki azonban az egész ország egy adott időszakbani népességi állapotára volt kíváncsi, úgy legfeljebb a XVI. századra, a XVIII. század elejére és a XVIII. század végére állottak rendelkezésére feldolgozások. E rövid felsorolásból is világos, hogy történészeink, az egyetlen Acsády Ignácot kivéve, csak alkalomszerűen foglalkoztak e kérdéssel, s nem véletlen, hogy ezideig még nem történt átfogó kísérlet hazánk történeti demográfiájának megírására. A történeti statisztika forrásai (Szerk.: Kovacsics József. Bp. 1957) c. könyv elsősorban módszertani-gyakorlati kérdésekkel foglalkozott és feldolgozásokra csak ott és annyiban került sor,, amennyiben az elmélet alkalmazásának gyakorlati bemutatása megkívánta. Ám ez a kötet, kitűnően megválogatott munkatársaival (Bakács István, IIa Bálint, Maksay Ferenc, Felhő Ibolya, Bottló Béla, Trócsányi Zsolt, Thirring Gusztáv, Dávid Zoltán, Acsády György) már sejtetni engedte, hogy kialakulóban van, vagy már ki is alakult, egy olyan történészekből és statisztikusokból álló gárda, mely elmélyülten foglalkozik ilyen irányú kutatásokkal. Mondanunk sem kell, hogy ez orvostörténetileg is igen lényeges eredményekre fog vezetni. Különösképpen keveset tudtunk a honfoglalást követő századokról, s ezért figyelemre méltó Győrffy György dolgozata, aki ennek a feladatnak elvégzésére vállalkozott és a XIV. század közepéig rekonstruálta a népesség alakulását. Megállapítja, hogy az obi-ugorság elődeitől elszakadt ősmagyarság sorsára döntő volt az ogur-törökökkel való együttélés, ami a szarvasmarha- és juhtenyésztés nagymérvű kifejlődését és az ekés gabonatermesztés kezdeteinek elsajátítását eredményezte. Ezzel lényegében az élelemszerzés gondja megszűnt, amiből törvényszerűen következett a népességszám gyors növekedése. Egykorú leírások és XI. századi okleveles adatok visszavetítése alapján megállapítja, hogy a honfoglaló magyarság mintegy 500.000 főből állott. Számításával a magyar történetírás régi vitáját zárta le a szerző. Ismeretes, hogy a honfoglaló fegyveresek számát XIII. századi krónikásaink 210 000,. illetve 216 000 főben jelölik meg, ami 1.000 000 lélekszámnak felelne meg. E számot már Salamon Ferenc túlzottnak tartotta. Pauler Gyula 500 000-re, Nagy Géza 250 000-re, legutóbb pedig Moór Elemér 100 000-re, Molnár Erik 150-200 000 lélekre tette a honfoglalók számát. A számításokban mutatkozó nagyfokú ingadozást, úgy tűnik, Győrffy igen körültekintő és logikus becslése feltétlenül az 500 000-hez közelítette. A honfoglaláskor megfogyatkozott magyarság számát 400 000-re, minden egyéb, a XIII. századig beolvadt etnikum (elsősorban szlávok, másodsorban avarok, bolgárok, talán gepidák) számát ennek felére, 200 000-re becsülve, a honfoglalás utáni Magyarország népességét végeredményben 600 000 főre teszi. A beolvadt népek száma azonban túlzottnak látszik. A szlávok jelenlétét már ezideig is nehezen tudta kimutatni a régészeti kutatás, mióta pedig kiderült, hogy az S-