Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 41. (Budapest, 1967)
Migály Béla: A bipédia törzsfejlődési kialakulásának fizikai magyarázata
hogy — a lábrakás kötöttsége és a gerinc vízszintes helyzete miatt — a dinamikus — egyensúlyozó karmozgásnak megfelelője nincs. A lábrakások pontos betartása ősidők óta kialakult és továbbörökített tulajdonság. Egyazon állatfajta különböző haladásmódjához más és más fázisrendszer tartozhat, de ez a haladásmóddal (lépés, ügetés, vágta) következetesen beáll és szilárdan kitart. Mégis előfordulhatnak eltérések a környezet lassú, átalakító hatása következtében, vagy olyan változás miatt is, mint pl. a ló oldalas járása. Betekintés az ösmúltba. Mint tréfás gyermekjáték vagy versenyszám nem egyszer szerepel a négykézláb járás, még nagyobbacska fiúk között is. De igénybe veszi a felnőtt ember is az ellenségtől veszélyeztetett terepen vagy alacsony barlangfolyosókban stb. Az emberi test bizony feltűnően alkalmatlan erre a járásmódra. Ennek főoka az, hogy a lábak (kb. 1/3-dal) hosszabbak a karoknál. Ez négykézláb járásnál a gerinc előresüllyedését, és ezzel a törzs súlyának fokozott ránehezedését a karokra eredményezi. A láb- és kéztartás, a fej előrefeszített helyzete — általában az egész csontozat és izomzat — nem előnyös erre a haladásnemre. De éppen ez, meg a groteszk testtartás ingerli a tréfáskedvű fiatalokat ebben a szórakozásban. Ha az így versenyző csoport végtagrakását megfigyeljük, szemünkbe ötlik, hogy haladásmódjuk — akárcsak az emlősök zöméé — nagy oldal-fáziskésésű átlós járás. Kézrehágás még akkor sem fordul elő, ha a versenyzők a sebességet szapora lépésekkel erőltetik; ilyenkor a kéz hirtelen és pontos elkapása igen jól megfigyelhető. Ez a lendületes, a lábujjakon és a tenyéren történő négykézláb járás semmi önmegfigyelést nem igényel, automatikusan folyik le, mint az állatoknál. Sok, ugyanilyen eredménnyel járó megfigyelés alapján a nagy oldaífáziskésésű átlós járást nemcsak effektív állati, hanem potenciális emberi haladásmódnak kell nyilvánítanunk, mely — szinte észrevétlenül — meghúzódik minden ember kétlábú járásának hátterében. Dehát honnan ez az automatikus biztosság ebben a kényes természetű, komplikált és nem gyakorolt járásmódban?! Egy pillanatra arra lehetne gondolni, hogy a karok ilyetén mozgása talán a járulékos karmozgásnak felel meg. Ennek lehetetlensége azonban