Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 41. (Budapest, 1967)

Migály Béla: A bipédia törzsfejlődési kialakulásának fizikai magyarázata

Harmadik követelmény: a sajátlábrahágás lehetőségének kizárása,. Ez az előbbi két követelménynek megfelelő járásnál — minden odafigyelés nélkül, automatikus biztonsággal — csak úgy érhető el, ha a hátsó láb lelépésekor az azonos oldali mellső láb nincsen a talajon, tehát emelésben van, és csak később lép le. A harmadik követelmény tehát kizárólag a mellső láb oldal-fáziskésését engedi meg. Ez viszont az első követelményhez való alkalmazkodás mértéke szerint kétféleképpen alakult ki. Általánosan elterjedt (rövid tartamú kettős oldaltámaszok következtében) a kis oldallengésű átlós járás, nagy oldal-fáziskéséssel; és csak kevés állatnál (teve, zsiráf, elefánt) alakult ki (hosszú tartamú kettős oldaltámaszok folytán) a nagy oldallengésű oldalas járás, kis oldal-fáziskéséssel. Ennél az azonos oldali lábak szinte együtt mozognak; innen a pontatlan, de rövid és jól érthető „oldalas" elnevezés. Könnyű belátni, hogy a teljesen pontos oldalas járás szinte mechanikai lehetetlenség. Pontosság, a járásmódok összehasonlítása: Már az oldalas járás is bizonyos kilépési pontosságot, gépszerűséget kíván, de annál inkább az átlós járás. A mellső láb fáziskésésének tizedmásodpercrendű megnövekedése már ráhágást eredményezhet. Az agyi automatikus mozgáscentrumoknak tehát nagyon pontosan és zavartalanul kell működniok, főleg akkor, ha az állat figyelme máshova irányul. E centrumoknak — minthogy nemcsak a két lábpár folyamatos lépegetését, hanem azok pontos és kényes természetű összehangolását is biztosítaniuk kell, szükségképpen jóval összetettebbnek kell lenniök, mint amilyent a kétlábú járás igényel. Ebből következik, hogy a csak kétlábú járáshoz kifejlődött automatikus centrumok négylábú járás koordinálását nem végezhetnék, míg a fordított eset lehetséges, amit az alkalomszerűen kétlábon járó állatok példája bizonyít. A kétféle járásmód legfeltűnőbb különbsége a két, illetve négy végtag talajra helyezése, és a (nagyjában) függőleges, illetve vízszintes gerinctartás. E körülmények magukkal hozzák a test súlyeloszlásának gyökeres különbségét, amennyiben a teljes testsúly az egyiknél az első két végtagra, míg a másiknál mind a négyre nehezedik. Emiatt a mellső végtagok nem mozgathatók szabadon, hanem — normális körülmények között — csak a már említett három követelmény által meghatározott gépies lábrakással, A járulékos mozgások is nagymértékben különböznek, a mi szempontunkból főleg abban,